home 2023. március 27., Hajnalka napja
Névtelen hősök
Perisity Irma
2023.03.17.
LXXVIII. évf. 10. szám
Névtelen hősök

Az alábbi sorstörténet tartalma alapján rendhagyó. Elsősorban azért, mert három olyan asszonyt köt össze, akiket az élet hozott össze útjukon. Teljesen más környezetből származó nők kapaszkodnak közös célba, és ebből a kapcsolatból olyan jótékonysági tevékenység kelt útra, amelynek sok beteg köszönheti felgyógyulását, életkedvét.

— Én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az EHO története — mondja Edit, a hetvenen túli, kiegyensúlyozott, ápolt hölgy —, én élek ugyanis legközelebb a szerkesztőséghez. Az EHO másik két tagja más-más köztársaságban él, így most én mondom el: erős akarattal, rendületlen élni akarással minden elérhető. Bevezetőként néhány szót kell mondanom arról, mi is az EHO. Nem bejegyzett szervezet vagy párt, három, halálra rémült asszony találkozása után keletkezett. Én, Edit újvidéki származású vagyok, Hella murántúli, Olga pedig felvidéki, egy szlovákiai faluban él. A ’80-as évek kezdetén találkoztunk a kamenicai intézetben. Pontosabban Hella és én találkoztunk ott, Olga a második kemoterápián csatlakozott hozzánk. Hármunk keresztnevének első betűiből faragtuk a barátságunk nevét, mely idővel sokkal többé vált. Mindhárman ugyanazzal a diagnózissal voltunk ott: méhrákot diagnosztizáltak nálunk. Én a terhesség ötödik hónapjában voltam, Hellának volt egy hatéves kisfia, Olga pedig egyedül nevelte a kislányát, aki mindössze hat hónapos volt. Abban az időben sokkal kevesebbet tudott az orvostudomány a rákról, így a kezelés is majdnem csak kemo- és sugárterápiából állt. Véletlen, hogy mindhárman elég harcias, élni akaró lények voltunk, akiknek akkor még az orvosok sem tudtak hasznos tanácsot adni.

Egymásba kapaszkodva kezdtük meg a túlélés rögös útját. Rengeteget olvastunk betegségünkről, nekem sikerült megszereznem Maria Treben gyógyfüvekről szóló könyvét. Arra is egyedül jöttünk rá, hogy életmód-változtatással, táplálkozási szokásaink felülvizsgálásával sokat tehetünk a gyógyulásunk érdekében. Meg kell mondanom, hogy nem sok biztató jelet találtunk, akkor a rák még annyira ismeretlen volt, hogy szinte alig akadt, aki túlélte. Rendszeresen jártunk a terápiára, eleinte havonta, majd háromhavonta, később félévente ellenőrzésre a műtét után. És abból a huszonegy asszonyból, akikkel egy évben műtöttek bennünket, öt év múlva már csak heten éltünk. Én építészmérnök vagyok, Hella irodalomtanár, Olgának nem volt egyetemi oklevele, ő a terhessége miatt abbahagyta az orvosit. Mi nem csak a vizsgálatokon találkoztunk, állandó telefonkapcsolatban voltunk, az évi szabadságunkat is összehangoltuk. Önzetlenül támogattuk egymást a cseppet sem könnyű küzdelemben, melynek végkifejletét nem lehetett tudni. Akkoriban azt vallották, aki az öt évet túléli, az gyógyultnak tekinthető. Én voltam az első, aki megérte a hatodik évet a műtét után. Néhány hónap múlva Olga is átlépte ezt a határt, majd hat hónap múlva Hellát ünnepeltük. Ezen az összejövetelen határoztuk el, hogy megpróbálunk segíteni azokon a betegeken, akiknek nincs elég támaszuk családon vagy környezeten belül. Így határoztuk el, hogy mi leszünk az EHO (azaz visszhang). Semmi hivatalos bejegyzés, semmi reklám. Egyszerűen akik ismertek bennünket, elmesélték másoknak, milyen csodát műveltünk. És lassan szaporodott körülöttünk a reményvesztett betegek száma.

Hiába tépett szét bennünket az ország széthullása. Én Szabadkára kerültem, Hella Szlovéniában folytatta az életet, Olga pedig egy szlovákiai faluban telepedett le. A lánya befejezte az orvosi egyetemet, és minden erejével támogatta az EHO tevékenységét. Amikor két évvel ezelőtt nálam találkoztunk, majd részt vettünk egy tíznapos görögországi nyaraláson, jóleső érzéssel könyveltük el, hogy Istentől nem csak mi kaptunk lehetőséget, hogy tovább éljünk. Tudomásunk szerint áldozatos tevékenységünknek hála harminchét beteg, reménytelen embernek segítettünk, hogy visszataláljon élete útjára.

Nem vagyunk ostobák, nagyon jól tudjuk, hogy csak zöldségfélékkel meg egyebekkel nem lehet egy ilyen kórt gyógyítani. Időközben az orvostudomány sem topogott egy helyben. De még mindig vannak általunk kipróbált dolgok, melyek hasznosak. Ezt a kezelőorvosaink is megállapították. Félreértés ne essék: még véletlenül sem akarom az állítani, hogy az EHO csodát művelt, hiszen mi csak azokat tartjuk számon, akik túlélték a betegségüket. Tudja, a feladatom mindössze csak annyi, hogy elmeséljem, igenis érdemes harcolni. Elsősorban önmagunkért, szeretteinkért, de minden reményvesztett embertársunkért is. Mi senkitől egyetlen dinárt sem fogadtunk el, hiszen nincsenek költségeink. Ahhoz pedig, hogy pozitív tapasztalatunkat átadjuk hasonló sorsú embertársainknak, nem kell pénz. Csak emberi érzés, elégedettség egy szívből fakadó köszönömért. Mert tudjuk mi, hogy három öregasszony nem tesz csodát az orvostudományban. De hisszük, hogy amit tettünk, nem volt hiábavaló. Hősök lettünk — és maradunk — családunk, a kigyógyultak szemében. Még az sem baj, hogy névtelenül.

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..