Sárközi Ferenc
(1929—1999, Bácsfeketehegy)

Sárközi Ferenc édesapja bognár volt, édesanyja parasztsorból származott. A család földműveléssel és piacozással foglalkozott. Ezt olyan ügyesen végezték, hogy jövedelmükből később már két hold szőlőre és egy hold veteményesre is tellett. A bognárszakmát is lassacskán abbahagyták, és teljesen áttértek a mezőgazdaságra.

Sárközi Ferencnek minden munka és szerszám a kezére állt.

1941-ben az akkori református püspök, Ágoston Sándor ajánlására felvételt nyert a kiskunhalasi polgári iskolában, melynek az ötödik osztályába iratkozhatott, és három év alatt sikerült elvégeznie a négy osztályt. 
Családi neveltetése, körülményei  révén polihisztori képzésben részesült: Nagyapáti Kukac Péter festeni tanította, egy zenész hegedülni, édesapjától pedig a fafaragás mesterségét sajátította el. Olyan sokoldalú ismereteket szerzett, hogy felnőttkorában még ebédlőbútort is tudott készíteni.

Amikor befejeződik a háború, Kiskunhalasról Szabadkára kerül a gimnáziumba, ott is érettségizik. Ezután az újvidéki Pedagógiai Főiskola biológia szakára iratkozott, és ott tanári diplomát szerzett: első tantárgya a biológia, másodtantárgya pedig a kémia. Az akkori törvények szerint ott állhatott munkába, ahova utalták, így kerül Bácsföldvárra. Itt egy évet tanít, majd bevonul katonának, utána pedig a kishegyesi iskolában dolgozik két évet. Pacsérra nevezik ki igazgatónak. Három évig igazgatóskodik, s egy csere folytán (református közösség volt Pacsér is, Feketics is) hazakerül a falujába.

Tanóráit mindig gyakorlattal egészítette ki: hol rókát fogtak, hol meg egeret preparáltak, egyszer pedig, amikor a szélről tanultak, házi feladatul azt adta a gyerekeknek, hogy az egykori feketicsi szélmalomról gyűjtsenek képeslapot. De senki sem talált ilyet. Ez keltette fel kutatási szenvedélyét. Ráeszmélt a múlt jelentőségére. Elhatározta, hogy a falu múltja témakörben kiállítást rendez az iskolában. Megkérte a gyerekeket, hogy kutassanak régi tárgyak után, így mindenki elhozta azt, amit a régiségek között otthon talált: gyúródeszkát, mángorlót, bocskort, csizmát, szűrt. Egy nagy érdeklődéssel és elismeréssel övezett páratlan kiállítás született a gyűjteményből. Ez az esemény lobbantotta fel benne a néprajz iránti rajongást, mely később az életvitelét is meghatározta.

Hétköznapjai a tanítókéhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy ő órák után például énekelt a dalárdában. Amikor pedig a karmester nem vezényelt tovább, mert nem fizettek érte semmit, akkor ő vette át ezt a feladatot.
Vonzotta a régészet is. Megszervezte a mai Feketeegyháza (Feketics eredeti neve) helyén álló egykori ősi település feltárását. Szabadkáról Szekeres László régésszel dolgozott együtt az ásatásokon.
Elnöke volt a művelődési egyesületnek. Kezdeményezésére felerősödött az amatőr színjátszás. 1979-ben színre vitték a János vitézt, mely több mint száz előadást ért meg. Végigjárták vele az egész Vajdaságot, mígnem egyszer „leszólt” a politika, s be kellett fejezni a tájolást. Az akkori politikai felfogás szerint ugyanis zavaró volt a magyar zászló jelenléte a színpadon, hiába volt mellette a francia lobogó is.
Az első tamburazenekar megalakítása is Sárközi Ferenc nevéhez fűződik: a János vitézben ugyanis csak pénzért akartak a zenészek muzsikálni, így hát tamburázni tudó embereket verbuvált, és zenekart alakított belőlük, attól kezdve ők kísérték az előadást minden alkalommal.

Bácsfeketehegy monográfiájának elkészítése is az ő kezdeményezésére indult. Feljegyezte a településhez fűződő meséket, történeteket. Kitalálta az ún. Péntek estéket, melyeken mindig valaki mesélt valamiről. Lehetett az mezőgazdasági munkákkal kapcsolatos történet vagy a falu életét felidéző egy-egy érdekes esemény (pl. a Mária-napi szaladás), akár sportesemény is. E péntek esti mesékből aztán felelevenedett Feketics múltja, és megszületett belőlük Feketics monográfiája, mely később három kötetben meg is jelent.

Kéziratban maradt gyűjtéseit, feljegyzéseit a lánya, Sárközi Ottilia gondozza: a szövegeket számítógépbe legépeli.

Sárközi tanító bácsi pedáns volt, munkájában következetes. Az ő idejében a pedagógia még megengedte a tanítónak, hogy olykor barackot nyomjon a gyermek fejére, ha nem tanulta meg a leckét. A szülők el is várták tőle, hogy megkövetelje a tudást. Azt is tudták, hogy csemetéjük nem véletlenül kapta a barackot. A következő órán a diáknak lehetőséget adott a javításra. Nála sohasem pótvizsgázott egy tanuló sem, tantárgyaiból soha senki nem bukott meg. Valamilyen szintű tudást mindenkiből kihozott. Ki is érdemelte a falusiak bizalmát. „Nem is feketicsi az, aki nem kapott barackot” — mondták.

Számtalan munkaakció kezdeményezője, megszervezője és résztvevője volt. A tűzoltóotthon teraszának kiépítéséből is kivette a részét, azon a teraszon aztán táncmulatságokat rendezhettek a fiatalok.

Sárközi tanár úr hatni tudott a közösségre. Példakép volt! Egyszer kalapácsot, ásót vett a kezébe, máskor meg ceruzát, hegedűt, könyvet — mikor mi kellett.

Igaz, a kor szelleme is más volt akkoriban. Többnyire mindenki valamivel hozzájárult a közösség építéséhez, szépítéséhez.