Megtenni a 75 km-es autóutat, aztán még a 12 km-es vízi utat, és mindezt visszafelé is még aznap éjféltájban — nem kis dolog. Természetesen nagyon is megérte, a fogás mindig kárpótolt bennünket. Tulajdonképpen éppen a harcsa volt az a hal, amelyik odavonzott bennünket. Mindig estidőben kezdett kapni, de akkor istenigazából. Szinte egyszerre elevenedtek meg a fenekesek, amikor a nap lemenőben volt, és attól kezdve a teljes sötétedésig majdnem állandóan volt kapás. Igaz, hogy inkább a fiatalabb harcsák voltak az aktívak, de még így is legalább minden ötödiket meg lehetett tartani. Így aztán tellett a háló.

Mindenek ellenére nem volt szabály, hogy csak este lehet harcsát fogni. Akkor is volt kapás, ha az esti órákat nem vártuk ki. Sőt a napközben fogottak mindig nagyobbak voltak esti társaiknál, legalább 5-6 kilósak. Nem kell azonban azt hinni, hogy ennél nagyobbak nem voltak. A velünk történt rendkívül izgalmas eset is ezt bizonyította.

Társaságunk rendre a Thököly mellékágban kötött ki, mert ott volt az igazi „haldorádó”. Közülünk ketten, Tibi és Laci azonban a sziget dunai oldalát is látogatni szokták. Ezúttal is így történt: amint mi partra szálltunk, ők ketten a csónakkal a Nagy-Duna felé vették az irányt. Persze, volt ott jól kitapasztalt horgászhely, és történetünk is itt veszi kezdetét.

Botok bedobálva, láda sör a háttérben. Laci, hogy valamivel elüsse az időt, rendszerint valamit farigcsált. Egyszer egy cifra botot, máskor egy fakanalat a déli halászléhez. Most nagyobb fába vágta a fejszéjét, nekifogott egy kuttyogató kifaragásának. Habár volt már a kezében ilyesmi, most csak úgy emlékezetből farigcsált. Délfelé már kialakult a szerszám, és Tibivel elhatározták: azon nyomban ki is próbálják, vajon hasonlít-e a hangja az eredetiére. Becsónakáztak hát a Thököly-Dunába és a kopácsi elágazásnál jóval feljebb kikapcsolták a motort. Tibi egy Rileh orsóval ellátott tömött botról engedte le a felcsalizott horgot, úgy 5-6 méterre a vízbe. A csónak az áramlással lassan úszott a kopácsi mellékág torkolata felé, ahol a vízmélység talán a 10 métert is meghaladhatta. Laci ütemesen verte a vizet, mint az „igaziak”, és lám, a kuttyogató egészen eredeti hangot hallatott. Pont, amikor a torkolathoz értek, hatalmas csattanás hallatszott, és az orsó nekicsapódott a ülődeszkának. Azután egy hatalmas farok emelkedett ki a vízből és csapott akkorát, hogy mindketten egy szempillantás alatt csuromvizesek lettek. Majd egy második csattanás, amikor a jó vastag 50-es damil szakadt el. Tibiék meg csak ültek, ültek megátalkodottan, arra sem volt idejük, hogy a botért nyúljanak. Nem is lett volna sok értelme, mert a „hűséges” Rileh úgy elgörbült, hogy rögtön használhatatlanná vált.

Laci minden jel szerint jó munkát végzett, a kuttyogató túl jóra sikeredett. Mi mindebből csak akkor tudtunk meg valamit, amikor csuromvizesen odaértek hozzánk, és hebegve-habogva próbálták elmesélni a történteket. Azt mondja a viccmester: „Akkora halam ment el, hogy akkorát nem is tudok hazudni!” Láttuk azonban az elgörbült orsót, a bot végén fityegő elszakadt damilt, csuromvizes barátainkat. Nem is próbáltuk megsaccolni, mekkora lehetett a harcsa, 50 vagy éppen 100 kilós? Akkoriban nem volt ritka az óriásharcsa a Dunában, ez az eset is élő példa volt erre.