— Nagyon örültem a díjnak. Tudom, hogy ezt akartad kérdezni. Valóban jó dolog, amikor az ember dolgozik, dolgozik, dolgozik, aztán ezt észreveszik, és kap egy elismerést. Nagyon jó érzés.

* Ráadásul ez különösen fontos díj lehet neked, egy igazi lokálpatriótának. Veszprém és Újvidék után visszatértél. Szabadka az igazi?

— Nagyon szeretek itt élni. Méreteit tekintve a város nekem tökéletesen megfelel. Mivel én itt születtem, s itt is nőttem fel, nincs ez a furcsa „folyóhiányom”, mely sok ismerősömnek, barátomnak, aki Vajdaság más pontjairól költözött ide, megvan. Ők mindig arra panaszkodnak, hogy jó itt, de bárcsak lenne egy folyó… Nekem nem hiányzik, és ha víz kell, ott a Palics. Szeretem Szabadka történetét, múltját, épületeit, utcáit, tereit. Jól érzem itt magam, ráadásul a családom is itt él, s ezt különösen élvezem. Nem kell repülőre ülnünk, hogy lássuk egymást. Emellett van egy nagyon jó kis baráti társaságom is, a városban több színház is működik. Mi kell még?

* Hát nem sok minden. Esetleg csak egy folyó. Hahaha…

— Szabadka egy kulturális földrajzi csomóponton helyezkedik el, megközelíthető távolságra a nagyvárosoktól (folyóktól). Én nem akarok mindent tálcán kapni azon a helyen, ahol élek, sokkal inkább tekintek arra egyfajta bázisként, ahol jól érzem magam, de ha új impulzusra van szükségem, akkor veszem a táskám, telepakolom, kinézek magamnak egy jó programot, fesztivált, színházat, és megyek. De jó visszajönni. Akármilyen szentimentálisan is hangzik ez.

* Amikor a színházi szakmával elkezdtél foglalkozni, ugyanaz érdekelt és vonzott benne, mint ami ma?

— Hm. Ez egy jó kérdés. Én folyamatosan bővítem a tudásom, nem hiszem, hogy ha az ember befejezi az egyetemet, már mindent tud a szakmáról. Ez egy folyamat, s én is állandóan kutatom, mik azok a formák, amelyek a legközelebb állnak hozzám, vagy az irodalomnak melyik szegmense az, amelyet a legjobban el tudok képzelni színházban. Most Mezei Kingával a Játék a kastélyban című előadáson dolgozom, s itt például az okoz kihívást, hogy egy kőkeményen hagyományos módon megszerkesztett és megírt virtuóz vígjátékot hogyan lehet közvetíteni a színészek felé, hogyan fog az összes poén úgy és ott csattanni, ahol kell, most ez a feladatom, s ehhez olvasok hozzá. Amikor elkezdtem, az volt a célom, hogy minél gyorsabban elsajátítsam a szakma gyakorlati részét, azzal voltam elfoglalva, hogy jól teljesítsek, és most, hogy már nem intézményi kereteken belül mozgok, ez átalakult. Az évek során sok rendezővel dolgoztam, és még több alkotó munkáját követem, ami persze hogy hatással van rám.

* Egy dramaturgnak mire kell még odafigyelnie a szövegen túl? Hiszen te is ott ülsz a próbákon a rendező mellett.

— Ez dramaturgonként változik. Én maximálisan megpróbálok az egészbe belekontárkodni, s ezt a szót kell használnom, hiszen a díszlettervezéshez, zeneszerzéshez nem értek, de ahhoz igen, hogy miért éppen ott csendül fel egy dal, vagy egy fotel miért nem a színpad másik oldalán található, mert ennek már van dramaturgiai jelentősége is. Minden gondolatnak, ötletnek és tanácsnak, mely jobbá teheti a produkciót, el kell hangzania. Kezdő koromban még semmit nem mertem kimondani, de most, hogy hozzáöregedtem, már bátrabb vagyok, amit egyébként már el is várnak tőlem. De a szöveggel sok munka van azután is, hogy elkészült, hiszen meg is kell szólalni a színpadról. Ez a második fázis, melyben az elemzésekkel, hangsúlyozásokkal vezetni kell a színészt. Ezzel a rendező munkáját is tudom segíteni.

* Könnyen elengedsz mondatokat, szövegrészeket?

— Akkor engedek el egy szövegrészt, ha én is meg vagyok róla győződve, hogy nincs rá szükség, vagy visszahúzná az előadás ritmusát, de csak azért kihúzni valamit, mert nem találjuk a megfelelő megoldást, arra nem vagyok hajlandó. Hogy miért? Mert az a könnyebb út, és én nem szeretem a könnyebb utat választani. Igenis meg kell szenvedni valamiért, hogy amikor sikerül, jó érzés töltsön el bennünket.

* Vajdaságban igen kevés magyar dramaturg van, pedig rajtad azt látom, hogy ez egy élvezhető és nagyon izgalmas, sokszínű munka.

— Én is azt érzem, hogy népszerűsítésre szorul a szakmám. Pedig rengeteg lehetőséget rejt magában. Azt látom, hogy sok fiatalt érdekel az irodalom, ami jó dolog, hiszen az irodalom nagyon közeli barátságban áll a dramaturgiával. Jó lenne, ha néhányukat ez is érdekelné. Talán azért nem foglalkoztatja őket, mert ez egy háttérszakma. Persze vannak sztárdramaturgok is, nagy karrierrel, népszerűséggel, de nem ez a jellemző. Gondolj bele: kit érdekel, hogy ki volt egy előadás dramaturgja? Mondjuk ki, senkit. Talán csak akkor, ha egy ismert szerző ismert darabja nagyon át van alakítva. Akkor bezzeg megkérdezik, ki követte el a dramatizálást. Szóval talán ez az oka. Ez egy kemény szakma, sok időt és energiát kell belefektetni, amihez képest viszont nem kerül reflektorfénybe az ember. A mai fiataloknak ez lehet, hogy nem túl imponáló, pedig nagyon izgalmas és kreatív munka az enyém, sokat utazom, pörgés van, új emberekkel ismerkedem.

* Akkor te jól elvagy a reflektorfény nélkül.

— Én a nézőtér sötét felében szeretek ülni egy próbafolyamat alatt, a rendező háta mögött, füzettel a kezemben, s onnan figyelni, mi történik a színpadon. Egyébként most azt érzem, hogy le kellene lassítanom, és most azt a fázisomat élem, amikor ezt meg is fogom engedni magamnak.

* Miért éppen most?

— Most mondjam ki a kifejezést, melyet a bulvársajtóban lehet olvasni? Kimondom: életkori krízis. Nyilván nem titok, az idén kerek születésnapot ünnepelek, melyet egy határvonalként élek meg, s át kell gondolnom, mi volt, mi van, mit szeretnék ezután. És szeretnék egy kicsit önmagamra koncentrálni, több időt adni azoknak a dolgoknak, amelyeket eddig félretettem, mert dolgoztam, pörögtem, és folyton úton voltam. Ott állnak hegyekben azok a könyvek, amelyeket félretettem, hogy majd elolvasom, amikor lesz időm. Aztán fel kellett tennem a kérdést, hogy jó, de mikor is lesz ez?, hiszen egyfolytában olvasok, de nem azt, amit szeretnék, hanem amit kell. Hát például ilyen dolgokra szeretném megteremteni magamnak az időt. 

* Ez, azt hiszem, érthető. Tanárként elméleti tárgyakat tanítasz. Egy színésznek mennyire kell ismernie a szakmája elméleti részét?

— Én azt kérdezem vissza: mennyire elmélet mindez? Nekem az a célom, hogy a lexikális tudás mellett olyan dolgokat is megtanítsak a diákoknak, amelyeket nem lehet egy kattintással megtalálni az interneten, s amelyeket a szakmájuk gyakorlati részében is hasznosítani tudnak majd. Az összefüggéseket, a gondolkodásmódot, hogy hogyan kell a dolgok mélyére ásni. Emellett persze elvárom, hogy a legfontosabb információkat is tudják. És valamiféle nyitottságra is próbálom nevelni őket. Voltak olyan tanáraim, akiknek a személyisége, a diákokkal való kommunikációja, az, ahogyan szívvel-lélekkel képviselték a tárgyukat, lenyűgözött, és én magam is megpróbálok ilyen tanár lenni. De mivel fanatikus vagyok, ez nem is esik nehezemre.

* Elnéző vagy a diákokkal?

— Most azt kell mondanom, hogy nem, hiszen talán ők is olvassák ezt az interjút, de aki ismer, sajnos tudja, hogy sokszor az vagyok. Vannak azonban dolgok, melyekből kategorikusan nem engedek. A tisztelet a másik ember felé. Kell hogy legyen egy rend, hogy az ember tudja, ő hol van, és hol van ebben a másik. Ehhez például ragaszkodom. Lehet, konzervatívnak tűnik, de lehet, én is az vagyok. Egyébként nemcsak a tanításban ragaszkodom bizonyos viselkedési formákhoz, hanem a mindennapi életben is. Nem figyelünk egymásra, nem halljuk meg a másikat. Ezen nem ártana javítani.