— véli dr. Hajas Pál, a Cserhátalja Vidékfejlesztési Egyesület elnöke, az Európai Vidéki Hálózatok Közgyűlésének tagja, akivel a közelmúltban Szabadkán megtartott Határvárosok a határfolyókon projektum zárókonferenciáján beszélgettünk.

— A projektum keretében megszervezett találkozókon tizenöt folyó menti határváros képviselői jelentek meg, sok érdekes példát hallhattunk arról, hogyan tudnak sikeresen együttműködni a határ két oldalán található települések Európa-szerte — mondta dr. Hajas Pál. — Kezdeném a magyar—szlovák példával: Komárom—Komárno a folyó két oldalán. Aztán Esztergom—Štúrovo. A gondok főleg az első világháború után jelentek meg, amikor ezeket a városokat egyszerűen „kettévágták”, és a két részre szakadt település két darabja a határ két oldalára került. Nagyon jellemző a német—lengyel városok kettéválasztása a folyók mentén, illetve a Baltikumon belüli „darabolás”. Nagyon érdekes volt hallgatni a beszámolókat, mert őszintén szólva, mi sem tudtunk ennyi mindent a határvárosokról.

* Általában jó az együttműködés a határvárosok között?

— Fájó pont volt a vajdasági/délvidéki polgármesterek beszámolója a konferencián. Az ő helyzetük nemcsak hogy nem javult az elmúlt időszakban, hanem a migráció beindulásával még lassultak is azok a közeledések, amelyek elkezdődtek, és úgynevezett kényszerpályák alakultak ki. Az érintett településvezetők szívesen és örömmel vettek részt a projektumban, de nem tagadták, hogy most óriási gond számukra ez a két típusú migráció...

* Megemlítette az első világháború utáni időszakot, azt a fájó „meglepetést”, amelyet a békekötéssel kaptak bizonyos országok. Volt olyan eset, amikor a szomszéd faluban lakók egyszer csak külföldiek lettek. Száz év alatt sikerült feldolgozni ezt a sokkot?

— Ez mindenképp megrázkódtatás volt. Egy kényszerpálya alakult ki mindenki számára. Itt, a konferencián a delegációban érkezők általában a húszas-harmincas éveikben járnak, azaz egy ifjú generáció képviselőiről van szó. Ők most arról a bizonyos egyes kockáról kiindulva próbálják megoldani a gondokat. A sikeres együttműködés legjobb példája Észtország és Litvánia, pontosabban az ottani határvárosok jó viszonya, Valgáé és Valkáé, mert mindkét oldalon, mindkét városban úgy döntöttek, hogy a felmerülő problémákat közösen kell megoldani. Csehország és Lengyelország között a határvárosok viszonya kiváló, közös parkokat hoznak létre, és szinte eltörlik a határvonalakat. Ez nem biztos, hogy jó, hiszen ezekben a városokban a felnövekvő új generáció már semmilyen formában, esetleg csak egy tábláról elolvasva tudhat meg valamennyit arról, hogy milyen drasztikus megoldás született az első világháború után. Persze ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a határvárosoknak nem kell együttműködniük gazdasági és kulturális téren is, de nem kellene ennyire görcsösen ragaszkodni ahhoz, hogy a múltban történteket elfelejtsük.

* Milyennek látja Szerbia és Magyarország kapcsolatát a határvárosok szempontjából?

— Mivel én nem ebben a határtérségben élek, hanem Észak-Magyarországon, nincs személyes tapasztalatom. Viszont az Európai Unióban is tevékenykedem mint a Vidékfejlesztési Tanács tagja. Úgy látom, úgy tapasztaltam, hogy a szerb—magyar kapcsolat nagyon szerencsésen alakul. Ha csak az elmúlt tíz évet nézzük, voltak ugyan vitatott periódusok, de a megbékélés — amikor az államfők fejet hajtottak egymás áldozatai előtt — történelmi pillanat volt. Azt a gyerekes megközelítést, hogy akkor most ki is ütött először, nem lehet örökké felemlegetni, nincs semmi értelme. A megbékélés után tehát szépen elkezdett alakulni a két ország közötti kapcsolat, de a migráció, a migránsválság rettenetesen belezavart ebbe. Magyarország elhatározta — hiszen nem volt más lehetősége —, hogy felhúzza a kerítést a határvonalon. Tette ezt annak ellenére, hogy a brüsszeli liberális körök ezt mindmáig nem emésztették meg, és azóta is számtalan fenyegetés érkezett abból az irányból. Szerintem a migránsválság sajnos még Szerbia európai uniós csatlakozását is jelentősen lassítja. Pozitívum viszont, hogy Magyarországról támogatás érkezik, méghozzá nem csak Vajdaságba, hanem az egész Kárpát-medencébe is.

* Vannak gondok, melyek ugyanúgy érintik Magyarország és Szerbia településeit?

— A horgosi helyi közösség elnökétől hallottuk, hogy a 9000 főt számláló település lakossága tíz-tizenöt év alatt 5000-re csökkent. A falvakból való elvándorlás, a szülőföld elhagyása sajnos Magyarországra is nagyon jellemző. Nyugat-Magyarországról például a szakemberek Ausztriába járnak át dolgozni, sokan oda is költöznek. Közép-Magyarországról általában Németországot célozzák meg, Budapestről és más nagyvárosokból pedig Londont. Ez a probléma nagyon összetett: miközben Magyarország próbálja „kötni” és visszahívni az elvándorlókat, a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy aki egyszer elment, és az idegen országban esetleg már családot is alapított, azt már csak nagyon nehezen lehetne rábeszélni arra, hogy hazatérjen. Mi ezért a történelemtanítást hibáztatjuk, mert itt évtizedeken át elhallgatták a gondokat, illetve azt a drasztikus nacionalizmust is, amelyet például Ukrajnában tapasztalunk. Egy évvel ezelőtt jártam ott egy küldöttséggel, és akkor éreztük meg, hogy a helyiek — nem csak a magyarok — közül oly sokan szabadságvággyal éltek, használni tudták az anyanyelvüket. Érdekesség, hogy a Kárpátalján élő roma közösségek kizárólag magyarnak tekintik magukat. A nehézségek ellenére azonban oda is jut támogatás a magyar államtól, gazdasági és kulturális téren egyaránt. Visszatérve a szerb—magyar kapcsolatokhoz, azt hiszem, elmondhatjuk — és legfőképpen önök itt, a Vajdaságban —, hogy most azért mégiscsak könnyebb megtalálni a közös nyelvet, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt.