- Melitta, gyere ki a táblához! - szólít nyugodt hangon a tanár úr.
Nem is tudom, miért rémültem meg ennek az idegfeszítően nyugodt hangnak a hallatán.
Furcsa volt, hogy egy ismerős név visszhangzik a megnyúlt falak között. Pedig nem is volt róla szó, hogy felelek, vagy más egyebet kell tennem ezen a kellemesnek ígérkező órán. Hirtelen kényelmesnek tűnő székemhez ragadok. Valóban beragasztózták volna a székemet, s azért nem enged mozdulni? Bármennyire szeretnék is felkelni, nem bírok, olyan érzésem van, mintha szerencsétlen lábaimra egy követ, egy hatalmas követ kötöttek volna, s az húz lefelé, egészen a földig, szinte addig, amíg el nem süllyedek.
Szörnyű ez az érzés! Kapkodva veszem elő a könyvet, és próbálok némi tudást juttatni az agyamba, míg a tanár úr beszélget a többiekkel. ,,Szerbia ipara... a vas ötvözetei...' - ezeket a mondatfoszlányokat futom át, de hiába, nem rémlik, hogy valaha is tanultunk volna ilyesmit.
- Tompa, megsüketültél? - morog feszülten a pedagógus.
Vége mindennek, jöjjön, aminek jönnie kell! Nincs mit tenni, valahogy ki kell jutnom a táblához, és lehetőleg jó lassan, hogy azzal is húzzam a drága időmet, és persze a többiekét is. Hangosan csoszogok ki, közben egyik osztálytársam gúnyosan felnevet, hogy ezzel is megtörje az osztályban uralkodó szürke csendet, mint Jézus a kenyeret. Lábaim feszesen surlódnak a barna, kopott parkettán, és egy évszázadnak tűnő idő után végül kijutok az alagútból. Felállok a mi kis színpadunkra, és hozzákezdek szereplésemhez, amit az én drága közönségem izgatottan figyel. Az már csak tőlem függ, hogy komédia vagy netán dráma lesz a darabomból. Kerek szemekkel bámulok a tanárra, s várom halálos ítéletemet.
- Halljunk valamit Szerbia gazdaságáról! - közli velem.
,,Jaj, miért épp ezt kérdezte? Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni.' Kicsit elgondolkodok, és próbálok valami értelmeset összerakni az előbb olvasottakból.
- A, a... Szerbia gazdasága... - nyögöm ki még ezt is nagy nehezen.
Körülbelül ennyit tudtam összehozni a felelés alatt, szóval egyértelműen tragédia lett a műből. Az osztályterem falain függő tablók tükörként verik vissza az ablakon beáradó sárga napsugarakat, s ez a jelenség megragadja figyelmem, elábrándozom... ,,Délután színdarab, holnap kémiaellenőrző' - ezek zavarhattak meg engem.
- Menj a helyedre! - zökkentenek ki ábrándozásomból a tanár úr szavai.
Felkapom a nyúlcipőt, és már a helyemen is termek. Kettes felelet után rám tör a bánat, amiért nem tanultam...