A szerző felvétele

* Mikor és miért döntöttél úgy, hogy az analóg gépről digitálisra váltasz?  

— A fotózás nagyon régóta érdekel, de 2003-ban kezdtem el elmélyültebben is foglalkozni vele. Akkor vettem az első digitális gépemet. Tanulás szempontjából ez sokkal jobb, hiszen egyértelműen olcsóbb. Igazából ez volt a legnyomósabb ok, vagyis hogy nem kell annyi pénzt belefektetni, hiszen nem kell előhívni a képeket, hogy lásd, mit rontottál el, és mi az, ami jó.

* A természetfotóid mindig egy picit meseszerűek. Számodra a természet közelsége is megvolt, hiszen tanyán éltek, állatokkal foglalkoztok.

— Ez részben így van, részben nem, hiszen a munka, melyet végzünk, annyira helyhez kötött, hogy természetet járni nincs túl sok időm, a környékbeli tájnak szinte minden négyzetméterét lefotóztam már. Ha belegondolok, csoda, hogy még találok valami fotózásra érdemes témát. Muszáj menni. Ha nem mész, nem fogsz látni semmi újat. Én pedig mindig valami újat akarok látni. Szeretek elmenni olyan helyekre, ahol még nem voltam. Nemrég éppen Romániában jártam, a hegyekben. Azáltal, hogy új helyekre utazol, hazatérve az otthoni tájat is más fényben látod.

* Miért éppen a természet? Miért nem az emberek?

— Jó kérdés. Szerintem mindenki, aki a természetet járja, tudja, hogy miért megy oda. Én azért, hogy megnyugodjak, kikapcsolódjak, kiszellőztessem az agyam, és ha ennek van egy jó eredménye, az utána az egész napomat pozitívvá tudja változtatni, és kitölti. Nálam ez hullámzó. Amióta áttértem az absztrakt fotográfiákra, kevesebbet járok a természetbe. Nincs rá az az intenzív késztetésem, amely előtte volt. Korábban alig vártam, hogy kint lehessek a gépemmel. De lehet, hogy egyszerűen az a szükséglet, hogy csináljak valamit, vezetett ahhoz is, hogy elkezdjem a tirkitarka képeimet megalkotni. A jó természetfotózáshoz rengeteg idő kell. Nekem pedig mindig kevés időm volt.

* Amikor a természetet jártad, akkor úgy fotóztál, hogy az eléd kerülő érdekes témáról készítettél néhány képet, vagy akár órákig is vártál egy jó pillanatra?

— Azt soha nem csináltam. Ahhoz nekem nem volt türelmem. Mindenki azt gondolja rólam, hogy nagyon türelmes ember vagyok, de ez nem igaz. A képeimen azokat a pillanatokat örökítem meg, amelyek séta közben elém kerülnek. 

* De olyan biztosan megesett veled, hogy, mondjuk, felkeltél sokkal korábban, hogy lefotózz egy szép, téli, hajnali tájat.

— Igen. Persze. A fényeknek nagyon fontos szerepük van, tehát nem megyek ki délben fotózni, amikor fényes és derült az égbolt, süt a nap, azaz a fotó szempontjából a legrosszabbak a fényviszonyok. Követem a fényt, mert fontos. A legfontosabb. Fény-képezés. A természetfotók és az absztraktok esetében is mindig kivárom a délutáni fényeket vagy a hajnaliakat.

* Hogyan kötöttél ki az absztraktnál?

— A természetben csak megfigyelő vagy. Nem fűzöl hozzá semmit, nem teszel bele semmit a képbe. Meglátod a pillanatot, és lekapod. Az absztrakt képeknél azonban ha semmit nem teszek oda, akkor nem is lesz ott semmi, így tehát én magam is részt veszek a munka elkészítésében, a kompozíció megalkotásában. Számomra a festészet mindig is egy különleges dolog volt. Egy üres vászonra felpingálnak valamit, ami aztán jót mutat, és még hat is ránk. Nekem ez hiányzott a fotózásnál. Hogy valamit én is csináljak. Ekkor kezdtem el az absztrakt képeket készíteni.

* És hogyan készíted ezeket a picit homályos absztrakt képeket?

— A Schokoküsse habcsók dobozával. (Nevet.) A doboz aljára rakom a tárgyakat, melyeket fényképezek, a doboz alufóliával bevont fölső része pedig visszatükrözi őket. Az alufólia ad nekik egy különös, elmosódott hatást. Meg vannak persze bizonyos távolságok, melyeket be kell állítani, továbbá ki kell találni, mi legyen éles, és mi még jobban elmosódott.

* Azt mondtad, a portréfotózás soha nem vonzott. Miért? Nem szereted az embereket?

— Érdekelnek az emberek. Szeretek velük beszélgetni. De fotózni őket... Nem is tudom... Mindig hiányzott egy belső kapcsolat, egy belső hang, mely azt mondja, hogy embereket kell fotóznom. Amikor még a „nem tudom, mit akarok, ezért mindent fotózok” korszakomban voltam, elküldtem Vörös László fotósnak egy válogatást a képeimből, és ő azt mondta, én az emberek fotózásában vagyok a legjobb. Oké, akkor elindulok a természetbe. (Nevet.) Ez valóban így történt. Nem tudok hallgatni másokra. Meghallgatom mindenki véleményét, aztán rájövök, hogy ez nem ér semmit.

* De te sokat jártál alkotótáborokba is, ahol a művészek véleményezik egymás munkáját.

— Igen. Ezért is rúgtak ki. Mert nem hallgattam senkire. Elkezdtem gyártani ezeket a „színfoltokat” — ahogyan az egyik főnök elnevezte a képeimet. Mondtam neki, rendben van, ha őt nem érinti meg, az engem nem izgat. Nem értem, mi történhetett, hogy egyszer csak már nem voltam érdekes. Azt hittem, a művészek nyitott emberek, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Habár az is meglehet, hogy nem igazi művészekkel találkoztam.

* Talán ez az egyik oka, hogy interneten csak ritkán láthatóak a fotóid, nem reklámozod őket annyira.

— Nem reklámozom. Egyelőre. De most már ott tartok, hogy ideje volna ezen a téren is lépnem. Van egy csomó webgaléria, melyek között akad néhány igazán jelentős is, nagy művészek képeivel. Eddig kevés olyan fotóm volt, amelyre másfél év után is azt mondtam, hogy jó. Aznap, amikor elkészült egy absztrakt kép, nagyon tetszett, illetve még másnap is, de két hónap múlva már láttam azt a hibát, amely miatt mégsem volt tökéletes. Ebben az évben elkezdtem tudatosan fényképezni. Rájöttem, mit hogyan kell beállítanom ahhoz, hogy jól mutasson. Elkezdtem szemetet fényképezni. Itthon talált penészes füzeteket, szétázott papírt, mely éveken át feküdt egy nedves helyen, s a kezembe véve szétmállott. Nagyon izgalmas formák születtek ezekből a tárgyakból. Most már nem kizárólag a természet miatt megyek ki sétálni, hanem szemetet keresek. Otthon már van is egy miniszeméttelepem. De nekem ez kell, mert van benne valami, ami a fotóknak ad egy különleges töltetet. Valójában nekem köszönhetik ezek az eldobott holmik az újjászületésüket. Valamit, amit egyszer már eldobtak, amire nem volt szükség a világban, mármint társadalmi szinten, azt te megfogod, hazaviszed, és képpé varázsolod. Mégpedig egy olyan képpé, amelyről rajtad kívül soha senki nem fogja tudni megmondani, hogy az van rajta, ami.

* Ez egyébként sok képedről elmondható, hiszen emlékszem, annak idején egészen földön kívüli képeket készítettél, melyek mintha egy bolygó képei lettek volna, de aztán elmesélted, hogy ez mind tehénvizelet. És a természetfotóidban is megjelenik ez a fajta titok.

— Azt hiszem, egy kicsit a saját természetem is belekerül a képeimbe. Lehet, hogy a fotó valóban tükörképe a készítőjének, és azt reflektálja, ami benne van. Ha megnézem a munkáimat, valóban olyan, mintha tükörbe néznék. Elmosódottak, de mindig teszek egy pontot, mely határozott, mely odavonzza a figyelmet. Ez általában egy piros színű pont. Hogy miért, azt ne kérdezd. És úgy gondolom, hogy bennem is van egy bizonyos határozottság, de minden más körülöttem teljes káosz. Mint a képeim. Egy pont, mely éles és tiszta, körülötte pedig valami definiálhatatlan, kusza massza. Mint az élet. Azt sem lehet igazán megmagyarázni.

* Van olyan fotós, aki inspirál, vagy akinek nagyon szereted a munkáját?

— Nem jó, ha valaki inspirál, hiszen akkor azt gondolod, hogy neked is olyan képeket kell készítened, mint ő. És ez téves út. Mégpedig azért, mert valaki akarsz lenni, aki nem te vagy. Felnézni felnézek sok fotósra, és van egy, aki nagyon megmaradt a fejemben, ő Gregory Crewdson. Nézd meg a fotóit. Szinte filmszerűek. A fényeket is a filmvilágból kölcsönzi. Nem stúdióban szokott fotózni, hanem kint, rengeteg fényt használva. Mesterséges és természetes fényt vegyít. Főleg az amerikai életmódot mutatja be, s azt is egy picit sötéten.

Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net