A Magyar Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békediktátum aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. Tette azt azzal a határozott és nemes céllal, hogy a gyász és a fájdalom helyébe az ünnep öröme költözzék. A nemzet egésze büszke arra, hogy a Trianon óta az üldöztetések, hátrányos megkülönböztetések, a megaláztatások és az érvényesülés másokénál jóval nehezebb évtizedei ellenére is megmaradtunk magyarnak. Az első vajdasági központi megemlékezést 2012-ben rendezték meg a királyhalmi Jézus Szentséges Szíve-plébániatemplom kertjében, akkor ültették el a nemzet összetartozását szimbolizáló almafát, amely a közös múltat, a közös gyökereket és a közös jövőt jelképezi.

A nemzet összetartozását jelképező almafa

A Jézus Szentséges Szíve-plébániatemplomban megtartott szentmisét követően – melyet ft. Józsa Gáspár püspöki titkár és irodaigazgató-helyettes celebrált és Koncz István királyhalmi plébános koncelebrált – a megjelenteket Katona Róbert, Királyhalom Helyi Közössége Tanácsának elnöke köszöntötte.

– Százhárom évvel ezelőtt az éppen polgárosodásnak indult településünkön hatalmas változások történtek. Családi és gazdasági kapcsolatok szakadtak ketté, ami természetes volt azelőtt, az hirtelen lehetetlenné vált. Dédszüleinknek az anyaországtól elszakadva, kilátástalan helyzetben kellett fennmaradni, magyarságukat megőrizni. Százhárom év távlatából kijelenthetjük, hogy feladatukat elvégezték. Most rajtunk a sor, hogy magyarságunkat megőrizzük, és továbbadjuk a jövő nemzedékének, gyermekeinknek. 2012-ben ültettük el a nemzeti összetartozást jelképező almafacsemetét. Viharban csak az a fa marad állva, melynek mélyek a gyökerei, a mieink pedig nagyon is mélyek – mondta köszöntőjében Katona.

Pásztor István

Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke köszöntőbeszéde kezdetén kiemelte, hogy a nemzeti összetartozásról szóló törvény 2010-ben történt aláírása visszaadta önbecsülésünket.

– Alig több mint egy évtized múlt el azt követően, hogy a magyaroknak június 4-e a határokon átívelő, a trianoni békediktátumot tudomásul vevő, de a nemzet lelki szétszabdalásán felülemelkedni kívánó napja lett. Az önbecsülés mindig azt jelenti, hogy a saját fejünkkel és belátásunk szerint gondolkodunk, mások emberi értékeit ugyanúgy tiszteletben tartva, ahogy azt mi is elvárjuk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a trianoni békediktátum az elnyomó tolerancia korabeli megnyilvánulása volt, amely a magyar nemzetet kompromisszum nélkül kívánta eltörölni, mivel olyan mértékben reakciósnak ítélte meg. Nem volna helyes így gondolkodni, mert ez a fajta gondolkodás felment bennünket az önvizsgálat alól. Ez nem volna jó, mert akkor nem tanulnánk a történelemből és a hibákból. Baráti gesztusok helyett arroganciát mutatnánk, kompromisszumkeresés helyett akaratosságba vagy sértődöttségbe menekülnénk. Ezek rossz válaszok volnának arra a tényre, amit trianoni diktátumnak nevezünk. Jó válaszokra van szükségünk, mert nem a tényeken akarunk változtatni, hanem a nemzet életét akarjuk jobbá tenni. Nem mások kárára kívánunk létezni, de a magunk életét önbecsülésben kívánjuk megélni. Az okoskodó tanácsosztogatás nem tartozik a jó válaszok közé, ahogyan kulturális önrendelkezésünkbe a kívülről történő beavatkozás sem. Nem lehet ezt elégszer hangsúlyozni, különösen most, amikor nehéz idők jönnek. Nehéz idők előtt állunk gazdasági, biztonságpolitikai és sok más szempontból egyaránt – emelte ki Pásztor István, majd kitért a népszámlálási adatokra is. – A népszámláláskor sokként ható, arról szóló számok, hogy mennyien is vagyunk, egyrészt felértékelik a ránk adott szavazatokat, másrészt megsokszorozzák a felelősségünket. Vajdaságot oly módon kell szülőföldünkként megőriznünk, hogy mindazon magyarok számára, akik hozzánk tartoznak, itt születtek, de máshol élnek, szüleik ma is itt élnek, de ők máshol keresik a boldogulást, hívogató és vonzó legyen. Olyan idők következnek, amikor minden dinárnak és adóforintnak a helyét jól át kell gondolni. Olyan idők következnek, amikor döntenünk kell, kinek biztosítjuk az előnyt: azoknak-e, akik az itthon maradás mellett döntöttek, vagy azoknak, akik ugyan több évtizede Magyarországon élnek, de az itteni kulturális élet számára biztosított támogatásokat a maguk javára kívánják felhasználni.

Az emlékező közönség

Az ünnep szónoka hangsúlyozta, hogy a vajdasági magyarság úgy maradt meg az elmúlt száz évben, hogy összekapaszkodott. A 2010-ben elfogadott, a nemzeti összetartozás napjáról szóló törvény megmutatta, hogy nem vagyunk egyedül, hiszen az anyaország segít bennünket abban, hogy a szülőföldünkön jól, a velünk együtt élőkkel együttműködve, az akadályokat leküzdve, méltón, nemzeti hovatartozásunkat büszkén vállalva éljünk.

A Magyar Nemzeti Tanács 2011. szeptember 16-án június 4-ét, a nemzeti összetartozás napját, a vajdasági magyarság jeles napjává nyilvánította.

– A döntés értelmében jeles napként tartjuk számon, amikor jogunk van kitűzni a vajdasági magyar zászlót, hogy így is megmutassuk, otthon vagyunk szülőföldünkön. Arra ügyeltünk mindig, hogy a megmaradásunk és összetartozásunk felett érzett öröm ne homályosítsa el az esemény tragikumát, a történelmi Magyarország végérvényes felszabdalását. Arra ügyeltünk, hogy a harangzúgás vigye hírét annak, hogy a fájdalmat és a végzetet felülírja a hit: amit Szent István Szűz Máriára bízott, az megmarad. Arra ügyeltünk, hogy alkalmi műsorunk tanítsa meg az utánunk jövőknek, hogy a mi feladatunk mindig több: nekünk nem csak magyarként, kisebbségi magyarként kell helytállni. Mi vagyunk! Ebben a két szóban benne van az önbecsülés és az, hogy nemcsak nem adjuk fel, hanem megünnepeljük azokat a napokat, amelyeket sikeresen megvívtunk a megmaradásunkért, hogy ebből a jókedvből merítsünk erőt azokhoz a csatákhoz, amelyek előttünk állnak. Ne csodálkozzanak, ha az elkövetkező években Vajdaság-szerte táncházak szerveződnek június 4-én este, fényben úsznak a művelődési házak, hangos zene szól a legapróbb bánáti vagy szerémségi faluban és a legnagyobb bácskai városokban egyaránt. A megemlékezés méltóságát a létezés feletti öröm estéje követi. Ünnepelünk, mert van mit ünnepelnünk. Vagyunk! – zárta beszédét Pásztor István.

A rendezvényt megtisztelte jelenlétével mások mellett Magyar József, Magyarország belgrádi nagykövete, Csallóközi Eszter szabadkai magyar főkonzul és Fremond Árpád, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint egyházi méltóságaink, közéletünk szereplői, a vajdasági magyar közösség parlamenti, nemzeti tanácsbeli, tartományi és önkormányzati képviselői, tisztségviselői. Az alkalmi műsorban a királyhalmi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület és a szintén a neves költő nevét viselő általános iskola tanulói léptek közönség elé.