home 2024. február 25., Mátyás napja
Online előfizetés
„Nem azért van, hogy megöljön, hanem hogy megmentsen”
Szerda Zsófia
2022.12.19.
LXXVII. évf. 50. szám
„Nem azért van, hogy megöljön, hanem hogy megmentsen”

Minja Peković Sterija-díjas színművésznő a szabadkai Népszínház Szerb Társulatát erősíti. A színpadon és a magánéletben is magával ragadó személyiség, nem lehet neki ellenállni, jó a társaságában lenni. Vagy csak mögé állni a boltban, buszon, utcán. Mosoly nélkül nem látni. Szarajevóban született, és mint mondja, a két város nagyon hasonló. December 9-én bemutatta Le a kalappal a bohóc előtt című darabját, egy monodrámát, melyben a nemrég átélt mellrákról beszél.

* Mesélj nekem egy kicsit a gyerekkorodról. Milyen volt Szarajevóban felnőni, és mikor kezdett először lüktetni a színészi vénád?

— Nagyon szégyenlős gyermek voltam. Korán elkezdtem beszélni, de ritkán szólaltam meg, s amikor olyan dolgok történtek körülöttem, amelyeket gyerekfejjel nem teljesen értettem, a párnákból színházat csináltam, s a babáim az én hangomon játszották el ezeket a helyzeteket, persze már úgy, ahogyan szerintem kellett volna történniük. Azt hiszem, itt kezdődött minden. Szarajevó egy nagyon izgalmas közeg volt, s egyébként azok közül a városok közül, ahol jártam, Szabadka emlékeztet leginkább gyerekkorom Szarajevójára, hiszen mindkettőnek tarka a kulturális és etnikai összetétele. Én az a gyerek voltam, aki imád ünnepelni, mert olyankor van süti, mindenki boldog, és ölelgeti egymást, néha ajándékot is kapunk. És jöttek is sorban: hanuka, bajrám, egyik húsvét, másik karácsony. Minél több, annál jobb — ez volt a filozófiám. (Nevet.) Szarajevóban is sok különböző ember él együtt, kevertek nyelvileg, nemzetiségileg, vallásilag, és számomra ez nagyon tartalmas volt, mert lényegében az emberek sok mindenben különböznek, mégis hasonlóak.  


Fotó: Nevena Radović

* 2007 óta, azaz tizenöt éve vagy a szabadkai Népszínház Szerb Társulatának tagja. Hogyan definiálnád most magad? Szabadkai színésznő vagy?

— A karrierem ehhez a városhoz kötődik, ez tény, sok rendezővel dolgoztam, beszéltem a színpadon különféle dialektusban, ez mind visszavisz oda, ahonnan én jövök, amit inkább úgy definiálok, hogy régió. Régen ez volt Jugoszlávia, most valami más, de mi mind ehhez tartozunk. Érzelmileg továbbra is ugyanaz az egész vagyunk.

* Minja, ha az ember rád néz, mosolyra húzódik a szája. Honnan benned ez a végtelen energia és jókedv?

— Köszönöm a bókot! Mint minden ember, én is szeretek örülni dolgoknak, és szerintem az örömben, boldogságban, energikusságban történnek a dolgok. Az emberre nem is az a legnagyobb veszély, ami körülötte van, hanem ami benne. A fő kérdés, hogy tudom-e, ki vagyok én valójában. Amilyen most vagyok, azt azért választottam, mert azt gondolom, hogy hasznosabb így élnem a társadalomban, vagy ez valóban én vagyok? Ha a kívül és a belül nagyjából egyezik, akkor egyensúlyban vagyunk. Abban a pillanatban, amikor ez a kettő elkezd különbözni, megjelennek a repedések, melyek károsak. S ezt a másik ember is megérzi rajtunk. Nem biztos, hogy meg tudja megmagyarázni, lehet, csak azt érzi, hogy nagyon idegesíti az a másik. Az zavarja, hogy az a másik valójában nem ilyen, ezt a szerepet csak választotta. 


Fotó: Srđan Doroški

* Felvenni egy szerepet, szerepet játszani. Tehát színház. Beszéljünk akkor színházról. A Kus petlić című előadást Milan Nešković rendezte, s rengeteg díjat nyertetek vele. Érezhető volt a próbafolyamat alatt, hogy most valami nagyon jó dolog van születőben? Egyáltalán lehet ezt érezni már egy folyamat elején?

— Azt éreztük a próbák alatt, hogy valami csodálatos történik. Elkötelezettség, szeretet, kapocs az emberek között. És mi már ettől nagyon boldogok voltunk, azt csak reméltük, hogy ebből a nézők is megéreznek majd valamit, s így is lett. Eddigi életem során több mint negyven előadást csináltam, s az a tapasztalatom, hogy azok, amelyeknél a próbaidőszak alatt rossz energiák mozogtak az emberek között, nem maradtak fenn túl sokáig. Lehet, hogy nyertünk néhány díjat, de megosztották a közönséget, az előadás nem tudott fejlődni. Ahol érzelmileg egészséges hangulat uralkodott a próbákon, azok a produkciók megtalálták saját útjukat, s idővel egyre jobbak és jobbak lettek. A Kus petlićet a nézők is imádják, és mi is. Soha nem fáradok el a végére, feltöltődve állok a tapsban.   

* Elkészült a Le a kalappal a bohóc előtt című monodrámád, mely saját szerzői előadásod. Rendező, dramaturg és színésznő is vagy egyúttal.  

— Azért volt segítségem, nem is tudtam volna mindent egyedül megcsinálni, de mivel a saját történetemet mesélem, a lelki szemeim előtt megjelent képeket álmodom színpadra, azt éreztem, muszáj, hogy organikus legyen, ezért nem lehet más sem a rendezője, sem a dramaturgja, csakis én magam. Hogy olyan legyen, amilyen én vagyok. Egy rendezőnek megvan a saját látásmódja, munkamódszere, ahogy egy dramaturgnak is a saját víziója, én pedig azt akartam, hogy ez az előadás nyers és durva legyen, hogy belőlem szülessen meg. De többen segítettek. Marija Kalabićtyal, aki díszlettervező, egyúttal nagyon jó barátnőm is, szinte egyszerre mondtuk ki, mit látunk a színpadon ebben az előadásban. Ugyanazt mondta, amire gondoltam. Egy hullámhosszon vagyunk, nem volt kérdés, hogy ő tervezi a díszletet. Marko Marosiuk a jelmeztervező, Miroslav Idić készítette a zenei alapokat, illetve korrepetált, Jelena Mihajlović és Goran Grubišić pedig olyan sok mindenben segítettek, hogy fel sem tudnám sorolni.


Fotó: Srđan Doroški

* Néhány éve mellrákot diagnosztizáltak nálad, most, a terápiák után, tünetmentes vagy, s a monodrámádban ezt az utat dolgoztad fel, Édith Piaffal összefonódva.

— Sokat hallgattam Piafot, és számos hasonlóságot fedeztem fel kettőnk között. Például ő is mindig felállt, ha elesett. Mindkettőnk élete megjelenik az előadásban. Tanultam a francia nyelvet, volt egy naplóm, melybe a felesleget ürítettem, voltak képek a fejemben, jegyzetek. Az első diagnózistól a gyógykezelés végéig tartó utat járom be, most színházi formában. Tudtam, hogy ennek ki kell jönnie, s művészként azt éreztem, hogy kell is kezdenem vele valamit.  

* Azzal, hogy reflektorfénybe állítod a betegséget, másokon szeretnél segíteni, vagy inkább magadon segítettél? Megkönnyebbültél ezáltal?

— Nem csak megkönnyebbülés. Amikor befejeztem a terápiákat, azt mondtam, kész, pont, vége, többet nem akarok ezzel foglalkozni. Aztán amikor a színház igazgatója felvetette a monodráma ötletét, tudtam, hogy erről kell szólnia. Ezt a témát sokan feldolgozták, mások tabuként kezelik, nem beszélnek róla, ha valaki megemlíti, mindenkinek a halál jut róla eszébe. Hát én más szemszögből néztem rá. Azt mondtam, lehet, hogy ez nem a vég, hanem felhívás a változásra. Hinni akartam, és hittem is, hogy nem azért van, hogy megöljön, hanem hogy megmentsen. Az előadásban megosztom a történetem, mely nem csak az enyém, mindannyiunké, hiszen mindenki máshogy fog viszonyulni hozzá, más kérdések merülnek fel benne.

* Megváltoztatott ez az elmúlt néhány év?

— Azt hiszem, igen. Látok egy helyzetet, és pontosan tudom, hogyan reagáltam volna rá még a betegség előtt, most pedig más gondolat jelenik meg a fejemben. Néhány érzés ugyanaz maradt, de egészen más az intenzitásuk. Ez mutatja számomra, hogy igen, megváltoztak a reakcióim, az érzelmi válaszaim a világra.


Fotó: Minja Peković archívumából

* S színésznőként?

— Igen, színészként is változtatott rajtam. A színészet elválaszthatatlan az érzelmektől, és mivel az érzelmi lényem változott meg magam s a külvilág irányába, egyértelműen más a szerepekhez való viszonyom is. Nehéz megfogalmaznom, és kívülről talán nem is látszik, de érzem, hogy a terápia és az izoláció előtti szerepeimet most máshogy játszom. A legjobb szó talán a lágyság. Lágyabb lettem.  

* Beszélsz magyarul, ráadásul szerintem igen jól. Megtanultál, pedig nem egy színmagyar közegben élsz, hiszen itt Szabadkán mindenki beszéli a szerb nyelvet.

— Az első találkozásom a magyar nyelvvel Szarajevóban történt. A nagyszüleim szomszédságában egy boszniai zsidó férfi s egy kikindai magyar lány élt, a lányuk pedig édesanyám legjobb barátnője volt, és néha hallottam őket magyarul beszélni. A második találkozásom a nyelvvel Újvidéken történt a színművészeti akadémián, hiszen velünk párhuzamosan magyar osztály is indult abban az évben. Ekkor láttam először magyar nyelvű előadást, a Vérnászt az Újvidéki Színházban. Szimultán fordítással néztük, s a fordító nagyon meg volt fázva, hallottuk, ahogy kevergeti a teáját, csavarja a citromot, fújja az orrát. Túl vicces volt, inkább levettem a fülhallgatót, és csak néztem. Nagyon tetszett a nyelv dallamossága, azt éreztem, de jó lenne megtanulni. De sehol nem találtam tankönyvet, mindenki azt mondta, hát ezt gyerekkorban tanulja meg az ember. Többször abbahagytam és újrakezdtem, megtanultam száz szót, de nem sikerült egy mondatot sem összerakni, nem értettem a nyelvtant, nem volt elég tanár, nem voltak jók a terminusok. De aztán megjelent egy tankönyv a Laguna könyvesboltban, az segített, illetve a Duna TV-n néztem a rajzfilmeket, népmeséket. Nekem egyébként nem csak a nyelv tetszik, a magyar kultúra, hagyomány, színház, minden vonzott. Egyesülni akartam az engem körülvevő emberekkel. Játszottam magyar nyelvű előadásokban is, ami a színészi habitusomon is sokat alakított. Két oldalról tanultam, két oldalról érhető el számomra a színház, mindkét nyelvet értem. Ráadásul az ember minden új megtanult nyelvvel gazdagabb lesz. Ha egy másik nyelven beszélsz, más ember leszel. Más a hangod tónusa, máshogy fejezed ki magad.

* Most mi következik? Újabb színházi munka, forgatás vagy pihenés?

— Több mint hat hónapja egy pillanatra sem álltam meg, csak dolgoztam, úgyhogy most pihenni fogok. A tavasszal mutatják be a Tunel című sorozatot, melyben főszerepet játszom, a szerb rendőrség tárgyalócsoportjának koordinátorát alakítom. A sorozat igaz történet alapján készült, elég kemény, és nehéz elhinni, hogy nem fikció. Izgalmas munka volt, hat hónapig forgattunk, már nagyon várom. Véget ért a Polovni ljudi (Second hand people) című film kraljevói forgatása. Giselle szerepét játszom, a csapat a tavasszal fejezi be a filmet. Színházi munkáim is lesznek, de most a pihenés ideje következik. Először is elviszem a csellómat egy jóbarátomhoz, hogy felhangolja, egy éve nem játszottam a hangszeren, már nagyon hiányzik. Illetve van egy kis forgatókönyvötletem, melyet talán kidolgozok, s az időm többi részében jöhet a tea, pokróc, könyvek, filmek, játék a lányommal, játszótér, séták, sütizés. A munka most egy picit várhat.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..