Bevallom, annak ellenére, hogy az utóbbi időben (ismét) folyamatosan a lapok címoldalán szerepel, nem érdekel különösebben a Kosovo-téma. Tájékozódásom főleg a nagybetűs, kiemelt részek elolvasására terjed ki, ezekben a cikkekben nem szokásom különösebben elmélyedni. Az én véleményemre úgysem kíváncsi senki, és egyébként sem csengne össze a hivatalos állásponttal. Most is inkább egy fotóról írnék, amely nemrégiben jelent meg napilapunk Lapzárta rovatában, kiemelt helyen, viszonylag nagy formátumban, színesben. Amikor először megláttam, akkor is hosszú percekig elmorfondíroztam rajta, de azóta sem tudok napirendre térni felette.
A felvétel tüntető tömeget ábrázol Újvidéken, a vajdasági kormány épülete előtt. Szerb hazafiakat, pontosít a megfogalmazás, akik ismét azt a jelmondatot skandálták a jobb időket is megélt tartományi székvárosban, amely úgy tűnik, továbbra sem veszített a népszerűségéből: Nem adjuk Kosovót! Azt mondják, nem értik, mi háborított fel? Jogos az észrevétel, hiszen a mögöttünk lévő években hozzászokhattam volna az ilyesfajta jelenetekhez. Elmúlt időszakot akartam írni, de közben rájöttem, az valami befejezettet jelöl, ez a folyamat viszont még nem zárult le. Sőt, egyelőre nem is láthatjuk a végét. De ,,nézzük” inkább a fényképet, hogy mindenki előtt világossá váljon, miért verem ilyen bőszen a számítógépem billentyűit. A tiltakozók élén, az első két-három sorban ugyanis tisztességben megőszült nagyapák és nagymamák állnak. Kalapban, sapkában vagy fedetlen fővel, viszonylag jól öltözötten. A hátrébb lévők arca már jobban összemosódik, nem tudom megállapítani a korukat, de látványnak ennyi is elegendő. Elképzeléseim vannak, de mégsem állíthatom bizonyosan, melyik párt, szervezet vagy tömörülés felszólítására ragadtak zászlót, transzparenst és vonultak ki az utcára. Az sem elhanyagolható, milyen ígéretek hatására. Hátralévő éveik bearanyozását bizonyára nem helyezték kilátásba, de a nagyobb nyugdíj, az olcsóbb gyógyszerek lehetőségét esetleg felvillanthatták előttük. Talán a hús és a kenyér ára is szóba kerülhetett. Természetesen csak találgatok, amikor megpróbálok rájönni, mi késztette ezeket a hajlott korban lévő embereket arra, hogy igazat adjanak az uszítóknak, felsorakozzanak egy eszme mögött. Éppen e mögött az eszme mögött. Abban a néhány órában, amikor már elkísérték az unokákat vagy inkább a dédunokákat az óvodába, és még nem kell értük menniük. Olyan nyugalommal hallgatják a véres szájú szónokokat, mint amilyen türelemmel fűzik majd be a rájuk bízott kicsiny(ek) cipőjét, bólogatnak ártatlan csacsogásukra, játszanak velük hazafelé az útközben lévő játszótéren.
Nem akarok szemtelen lenni, de nekik már igazán mindegy lehetne, mi lesz Kosovóval. Vagy inkább az ellenkező oldalon kellene állniuk, azt a tábort erősíteniük, amely a békés, egy esetleges újabb háborút elkerülő megoldást szorgalmazza. Éppen a bölcsességük, az élettapasztalatuk, az éveik száma miatt. Nem hiszem el, hogy még nem volt elég, hogy még mindig nem csömörlöttek meg a bizonytalanságtól, a nincstelenségtől. Hogy a fiaiknak, az unokáiknak és a dédunokáiknak is ugyanezt az életet szánják. Vagy még rosszabbat. A nyomorúságot, a gyűlöletet egy másik nép iránt, a céltalan katonáskodást, a harcot, az öldöklést. Mert ha ismét lángba borul, lángba borítják a déli vidékeket, nem őket, nem a nagyapákat és nagymamákat bújtatják kényszerű angyalbőrbe, hanem éppen a legkedvesebbjeiket. A már sokat emlegetett fiaikat és az unokáikat. Akiket aztán sirathatnak. Vagy azért, mert féltik őket, nem tudnak róluk semmi bizonyosat, vagy azért, mert elmenekülnek, és távoli országokban telepszenek le. A nagymamák és nagyapák pedig itthon maradnak egyedül. Később már hiába fordulnak azokhoz, akik most a kezükbe nyomták a jelszavas táblákat és lobogókat. Várhatják a lassan térülő-forduló postást, hacsak nincs otthon számítógépük, mely segítségével élvezhetik a világháló kommunikációs áldásait. Ameddig a most cseperedő utódok ismerik az anyanyelvüket. Aztán az utolsó óráikban esetleg elgondolkozhatnak azon, érdemes volt-e. Mit adnának és nem adnának oda azért, ha másként történhetett volna.
Ne mondják, hogy túl borúlátó vagyok, mert nem akarok az lenni. Csak sajnos, láttam már ilyet. Amikor az anyák, a nővérek, a feleségek, barátnők a békét, férjeik, fiaik hazatérését követelték, az ellentábor alig mozgó, régi, vélt vagy valós harcok dicsőségéből, de főleg pénzéből élő aggastyánjai pedig a háború folytatásáért, az újabbnál újabb területek elfoglalásáért üvöltöttek. Habzó szájjal, botjukat rázva az asszonyok felé. Tudjuk, mi lett belőle. Most is nyögjük a következményeit. És nem is csak mi, hanem az utánunk jövő generációk is.
Hogyan lehet ezt elfelejteni?