Nehéz szülőnek lenni

Nehéz szülőnek lenni

Egy középkorú, értelmiségi asszonnyal beszélgetek, aki egyedül nevelte két gyermekét. Pontosabban a válás után egy ideig az apjuk is részt akart venni a nevelésükben — elsősorban azért, hogy így kompenzáljon a nem fizetett tartásdíj miatt —, de hamar megunta. Mindaz, amit az asszony elmondott, azt bizonyítja, hogy szülőnek lenni egy cseppet sem egyszerű feladat. Hát még felelős, jó szülőnek lenni!

— Már olyan régen történtek a dolgok, hogy szinte el is felejtettem — kezdi beszélgetőtársam. — Elmúlt az a kritikus időszak is, amikor úgy éreztem, akkora csalódás ért, hogy sosem heverem ki. Itt volt a két kamaszkorú gyerek, bárhogy fájt is az élet, észen kellett lennem. Magam sem tudom, hogyan, de sikerült összeraknom a széthullott életemet, és mindent úgy elrendeztem, hogy senki se sérüljön. Legalábbis eleinte meg voltam erről győződve.

A férjemmel átlagos családból származunk, neki még testvére sincs, nekem van egy húgom. Iskoláskorunktól ismertük egymást, de én nem néztem úgy rá, mint férfira. Amikor befejeztem az egyetemet, azonnal dolgozni kezdtem egy — akkoriban több ezer munkást foglalkoztató — gyárban. Reggelenként együtt utaztunk a vállalati autóbusszal, és szinte természetes folytatása volt ennek, hogy összemelegedtünk. Majdnem két évig udvarolt, mire meghoztuk a közös döntést: összeházasodunk. Ma is biztos vagyok abban, hogy mindketten szerelmesek voltunk. A szüleink sem kifogásolták a kapcsolatunkat, minden olyan eszményinek tűnt. Hangulatos kis lakodalom keretében ünnepeltük meg az egybekelésünket, dolgoztunk, néhány hónapon belül megoldottuk a lakáskérdést is, minden arra utalt, hogy csöndesen, megértésben öregszünk meg. Nem így lett.

Sokszor hallottam fiatalkoromban — aztán a saját bőrömön is megtapasztaltam —, hogy a férfiak életében van egy kapuzárási pánik, amikor nem az agyukkal gondolkodnak. Mi mintegy húsz, megértésben leélt év után váltunk el azért, mert a férjem szerelmes lett egy nálam tíz évvel fiatalabb nőbe. Mindebben nincs semmi új, de én és a kamaszkor kezdetén levő gyerekek nem értettük, mi történik a családunkkal. Higgye el, a környéken tökéletes párként emlegettek bennünket. Mindegy, elmúlt. A férjem a válás után azonnal megnősült, de sohasem vitte a gyerekeket haza, egy-két órára beültek egy cukrászdába, semmitmondó beszélgetést erőltetett rájuk, folyton hangoztatva, hogy nem tud tartásdíjat fizetni, de időnként látni akarja őket. Bírósági végzésem volt a tartásdíj összegéről, melyből egyetlen parát sem kaptam. A lányom gyorsan túltette magát az apja „gondoskodásán”, és azt mondta, ha bárhol is találkozna vele, úgy váltana vele néhány semleges szót, mintha egy régi szomszédja volna. A fiammal azonban teljesen más volt a helyzet. Ő annyira nehezen viselte a válásunkat, hogy azt hittem, szakember segítségére szorul majd.

Amikor középiskolába iratkozott, a tanulással állandóan gondja volt. Azaz nem csak a tanulással: elszökött az órákról, kétes társaságba keveredett, egy rövid ideig drogozott is. Ha megpróbáltam vele beszélni, azonnal elment az apjához, noha mindig azt hangoztatta, hogy a legszívesebben megverné. Az apja, akinek az új családban született egy gyermeke, nem tudott mit kezdeni az örökké lázadó, izgága, okoskodó kamasszal. Ha a fiam tüntetőleg az apjához vonult, kétségbe voltam esve, nehogy valami baja essen, ostobaságot kövessen el. Csak évekkel később tudtam meg, hogy amikor azt mondta, az apjához ment, valójában valamelyik barátjánál volt. De az apja mindig azt állította, hogy ott van nála, jó kezekben. Hát ezeknek a jó kezeknek az öleléséből került tíz napra börtönbe — verekedés miatt. A volt férjem nem volt hajlandó leülni, és megbeszélni velem a dolgokat, hiába mondtam neki, hogy a vesztébe zavarja a fiunkat az éretlen álapasággal. Rövid idő múlva eltűnt a környékről, azóta hírét sem hallottuk.

Az apja eltűnése után a fiam egy kicsit megnyugodott. Talán az is hozzájárult ehhez, hogy kinőtte a kamaszkort. Elmondhatatlanul sokat dolgoztam azon, hogy egészséges, a családban bízó fiatalember váljon belőle. Elvégezte az egyetem harmadik évét, a lányom már két éve — ugyancsak egyetemi oklevéllel — dolgozik. Messze vannak tőlem, de hacsak tehetem, a hétvégeken hozzájuk utazom. Már régen kinőttek a kezem alól, de nagyon büszke vagyok rájuk. Számtalan átsírt éjszaka, anyagi nehézség kísérte a felnevelésüket, de úgy érzem, mindent megtettem, amit kellett. Soha nem mondtam egyetlen elmarasztaló szót sem az apjukra, sosem vontam kétségbe, hogy szereti őket. Én csak igyekeztem úgy szeretni, óvni őket, hogy az ne legyen fojtogató, beteges, de mégis érezzék, hogy ők a legfontosabbak az életemben. Most is, és akkor is, ha majd családot alapítanak. Csak azt ismétlem nekik állandóan, hogy szülőnek lenni egy cseppet sem könnyű feladat. De erre majd ők is rájönnek.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com) 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Nehéz szülőnek lenni
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.10.31.
  • LXXIV. évfolyam 43. szám
Nehéz szülőnek lenni
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.10.27.
  • LXXIV. évfolyam 43. szám
Facebook

Támogatóink