Ne bántsd a másét!

Ne bántsd a másét!

Időnként döbbenten próbálom elemezni egy-egy beszélgetőtárs indítékait, története lényegét.

A legutóbbi egy középkorú házaspár sorstörténete, melyet nem egyszerű megérteni. Közel a hatvanhoz próbálták elmondani, mi miért alakult úgy az életükben, ahogy — egészen pontosan inkább a feleség, a férj szó nélkül bólogatott. De még ehhez is a feleségétől kért engedélyt a tekintetével.

— Van olyan család, amely bármit tesz is, a végkifejlet pozitív — mondja hosszasan gondolkodva az asszony —, de sokkal több az olyan eset, amikor a legszebb, legtisztább szándék is a visszájára fordul, csalódást, fájdalmat okozva. A férjemmel értelmiségi szülők gyerekei vagyunk, nekem nincs testvérem, neki egy két évvel idősebb bátyja van. A középiskolában ismerkedtünk meg, egymáshoz közeli faluban éltünk, az iskolába is egy autóbusszal utaztunk. A középiskola befejezése után egyetemre akartam menni, de itthon maradtam, mert őt az apja nem engedte továbbtanulni — szerinte ugyanis az idősebb fia sokkal talpraesettebb, okosabb, szorgalmasabb. Úgy határozott, hogy bizonytalan kimenetelű egyetemi tanulmányokat nem hajlandó pénzelni, pedig nem voltak szegények. Így mindketten otthon maradtunk, a férjem — aki rendkívül csöndes, jóindulatú, türelmes fiatal volt — meg sem próbált ellenkezni az apjával, szó nélkül elfogadta, hogy a bátyja agronómus lesz, ő pedig a munkása. Nemcsak én, hanem a szüleim is nagyon sajnálták.

Anyósomnak Nagykikindához közel élt egy öreglegény unokatestvére, aki nagyon szerette a férjemet pici kora óta. Talán csak ő mérte fel az apósoméknál uralkodó helyzetet, és ezért született meg az a végrendelet, amely később minden gond forrása lett. A bácsi ugyanis az apósomnak a gyerekei közötti különbségtételét ellensúlyozandó a földjét, tanyáját a férjemre hagyta. De volt a végrendeletének egy kitétele, mely szerint a férjem csak akkor léphet a birtok tulajdonába, ha gyereke születik. Amikor a bácsi meghívta a férjem családját vendégségbe, valamennyien elmentünk az ügyvédhez, aki felolvasta a végrent. Azt hiszem, az öregúr nem véletlenül iktatta be a gyerekkitételt, mert ismerve apósomat feltételezte, hogy az elperelné a hagyatékot. Én akkor már a terhesség negyedik hónapjában voltam. A nagybácsi boldogabb volt, mint apósom, és azt mondta, feltétlen jön babalátogatóba. Apósom dühös volt, és folyamatosan gúnyolódott az örökségen.

Megszületett a fiunk, de a bácsi már nem tudott eljönni — leesett a traktorról, eltört a csípője, és tolókocsiba került. Öt hónapos volt a kicsi, amikor látogatóba mentünk Nagykikindára. A fiam már akkor rosszul volt, amikor odaértünk, így azonnal kórházba vittük, a vizsgálat után pedig azt mondták, lenyelt valami bogarat. És még azon az éjjelen meghalt a kórházban. Huszonöt év telt el azóta, de még most sem tudok erről nyugodtan beszélni. Hónapokra volt szükségem, hogy magamhoz térjek, és el tudjam végezni az otthoni tennivalókat, viszont a munkahelyemen már nem tudtam jól teljesíteni. Néhány hónappal az esemény után meghalt a bácsi is, de közben rendezte az örökség kérdését, így minden maradt a régiben. Én rettenetesen nehezen viseltem a fiam elvesztését, azt hiszem, egy életre elsírtam minden könnyemet. Pszichológus javasolta, hogy fogadjunk örökbe egy babát, újabb terhesség ugyanis szervi rendellenesség miatt nem jöhetett számításba. Egy évvel a fiam halála után örökbe fogadtunk egy nyolc hónapos kislegényt, aki visszaadta az élet értelmét. Jóképű, szorgalmas, értelmes, jó kedélyű fiatalemberré cseperedett, aki a bánáti örökséget alig három év alatt igazi kis kísérleti parcellává varázsolta. Én úgy ragaszkodtam hozzá, mintha én szültem volna. A férjem közben gyakran figyelmeztetett, hogy beteges a ragaszkodásom, de az érzelmeim erősebbek voltak az értelmemnél.

Tavaly, karácsony előtt néhány nappal eljött hozzánk egy házaspár. Azt mondták, ők a fiam szülei — pontosabban a nő az anyja. A fiam egyébként tudta, hogy örökbe fogadtuk, középiskolás volt, amikor elmondtuk neki. Minden normálisan működött a családban egészen az említett látogatásig. A nő nem is nagyon ragaszkodott a fiához, hanem inkább a férje, aki nem is volt a gyerekünk apja. Ráadásul fogalmunk sincs, honnan tudták meg, ki fogadta örökbe a fiút, hiszen ez titkos adat. Én még azt is el tudom képzelni, hogy nem is az igazi anyja, és talán apósom szervezte meg ezt a karácsonyi „rokoni” látogatást. Azóta a fiunk időnként elmegy az állítólagos anyjához. És minden alkalommal feldúlva jön haza, egy ideig nem is beszél velem. Nem tudom, mit kellene tennünk, hiszen ők nem akarják a fiút, az asszony szerint csak meg akart győződni róla, hogy jó helyen van. A fiam szenved, nem tudja, hol van igazából a helye. És őrlődik. Időnként lelkiismeret-furdalása van. Ezt onnan tudom, hogy néha késő éjjel bejön a szobánkba, és a lábunkhoz kucorodik, ott alszik reggelig. De a múltkor azt mondta: ha nem tiszteljük a régi bölcsességet, mely szerint ne bántsd a másét, rengeteg fájdalmat okozunk.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Ne bántsd a másét!
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.10.17.
  • LXXIV. évfolyam 41. szám
Ne bántsd a másét!
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.10.10.
  • LXXIV. évfolyam 40. szám
Facebook

Támogatóink