Óbecse község napja alkalmából Szerda András Óbecse napsugaras oromzatai című könyve került bemutatásra a Népkönyvtárban július 28-án a könyvtár, valamint a Historiae Hagyományőrző és Történeti Társulat szervezésében. A rendezvény vendégei a szerzőn kívül Dévavári Beszédes Valéria néprajzkutató, a könyv recenzense, a kiadó képviseletében a könyv fedőlapjának tervezője: Tari István költő és Szilágyi Edit, a műsor szerkesztője és moderátora volt. A jó hangulatról a zsúfolásig megtelt könyvtárteremben a Batyu együttes és a Fokos zenekar gondoskodott.
A jelenlevőket Kinka Erzsébet, a könyvtár megbízott igazgatónője köszöntötte.
Bevezetőként Szilágyi Edit megszólaltatta Tari István Balassi-karddal is kitüntetett költőt a kiadó, a Historiae Óbecsei Hagyományőrző és Történeti Társulat képviseletében. A Kárpát-medence legvédettebb részén élünk, mondta Tari István, a világ legjobb földjein. Ez elgondolkodtat arról, hogy ebben a hihetetlen gazdagságban hogyan lehetnek szegény emberek. Nemzedékeken át a felejtésről szólt az élet, és arról, hogy fogadjuk el a szegénységünket, de az anyag is mesél, ahogyan a házak is a rajtuk levő díszítésekkel, jelképekkel. A letűnt világ őrzi az értékeket. A könyv erről a néhai gazdagságról, az akkori életről regél, s ha jobban odafigyelünk, és meghallgatjuk az idős embereket, náluk megtaláljuk a történetek mellett az útmutatót is.
Szerda András könyvében a díszes óbecsei faoromzatokról olvashatunk. Kötetébe a szerző beleszőtte a néprajzos szívét, a város iránt érzett vitathatatlan szeretetét. Közép-Bácska és a Tisza mente hagyományos házainak jellegzetes eleme a napsugaras faoromzat. A 19. század utolsó harmadában és a századfordulón építették ezeket a szimbólumoktól ékes házakat előbb a leggazdagabb elemkombinációkkal, amelyek később lassan letűntek, vagy ha valamilyen formában megmaradtak, akkor talán az elszegényesedés hatására a vertikális, egyszerű deszkaoromzat váltotta fel őket. A díszes napsugaras faormokból mára nagyon kevés maradt fenn.
A könyv mellékleteként térképet találunk. A benne megjelölt házak elhelyezkedése alapján arra következtethetünk, hogy a fából készült napsugaras oromzatok a magyarlakta házak jellemzői.
Amíg az ember nem kezd alaposabb kutatásba, talán eszébe sem jut, hogy a házaknak üzenete van. A benne lakókról mesél. Az egyik ragyog, folyamatosan csinosítják, a másik elhagyatott. A gazda boldog, vagy feladta már. A ház gazdát cserél, megtartja vagy elveszíti a külalakját, amelyet az első tulajdonostól kapott. Szerda András éppen ezekre hívja fel a figyelmet. Az első tulajdonosra és az utána következők ténykedésére.
Az oromzatnak több neve van, mondta a könyv recenzense, Dévavári Beszédes Valéria, Szabadkán pl. tűzfalnak nevezik. A fogalmon a padlástér feletti részt értjük. A ház rövidebb vége, amely a frontra néz, vagyis a padlásrészt lezáró fal az oromzat. Hogy miből készül, azt a hely adottsága határozza meg.
Egyes eredetmagyarázatok szerint a szegedi árvíz után, amikor a város java része összedőlt, parancsba adták, hogy az építészek készítsenek mintaterveket. Az oromzatra némelyikük egyszerűen rárajzolta a napsugarat, mintegy jelezvén, hogy a ház az égiek védettsége alatt áll. A mester a saját motívumát használta, így a házak díszítése egyedivé vált. Mások szerint a motívum a barokk hatására terjedt el egész Európában. Az Alföldön, az Alsó-Tisza mentén ezek a napsugaras oromzatok akkor jelentek meg, amikor fölélénkült a fakereskedelem. A fát leúsztatták a folyón, a kereskedők pedig ekkoriban szerezték be az első fűrészgépeket. A napsugár státusszimbólum is lehetett, a magyarlakta házakra volt jellemző. A Nap isten szeme, a háromszög a Szentháromság jelképe. Szerda András könyvét rengeteg munkával készült, remek néprajzi tanulmánykötetként értékelte, amellyel a népművészet iránti tiszteletből mutatta be Óbecsét és a vajdasági magyar díszítőművészet fontos szegletét.
Szerda András, a népdalok előadása, az utánuk való kutatás és az evvel járó kapcsolatok által került egyre közelebb a hagyományokhoz, és vált számára is fontossá azoknak az őrzése és ápolása. Ennek a lelki, szellemi, sőt tárgyi kapaszkodónak érezte hiányát Óbecsén. Így született meg 25 évnyi kutatás eredményeként a könyv, amelybe 77 fénykép került. A szegedi motívumokhoz viszonyítva nálunk szerényebb a díszítés, mondta a szerző. A díszítés gazdagsága annak idején kifejezte a tulajdonos gazdasági állapotát. Üzenetként hatott a külvilág felé, ami a jelekben való hitet jelentette.
Könyvében nemcsak a fa útját mutatja be, a tutajosokról és azok kalandos, nehéz életéről is szól. Az ácsokat szólaltatja meg, de említést tesz a vert falakról, fából készült sajátos ajtókról, tornácokról, zsalugáterekről is.
Kötete nem regény, nem is száraz statisztika, minden szó mögött érezhető az érdeklődő, hagyománytisztelő kutató, aki saját érzéseit is beleviszi mondandójába, mindezzel utalva a könyv üzenetére: őrizzük az értékeket, mutassuk meg őket, és vigyük át az utókorra. Ne járjunk leszegett fejjel, végső ideje, hogy a nap felé nézzünk, mert van miért.
Székelyföldi táncdallamot és al-dunai régi stílusú bujdosónótát, pásztordallamot hallhatott a lelkes közönség műsor közben és annak záró részeként, a Fokos zenekar előadásában, illetve mátyusföldi verbunkost és csárdást, a Batyu együttes előadásában pedig dél-alföldi ugrósokat.