Nagyenyeden idestova tizennégy évvel ezelőtt jártunk először. Rövid időre ugyan, annyira mégis elegendőre, hogy magyar történelmünk jelentős, helyi vonatkozású szegmenseit is megkaphassuk.
„Egy kőtáblába vésett dátum (MDCCCXLIX január 8.) viszont kéretlenül is elhalkítja a csevelyt. Csöppnyi elcsendesedést kér a pillanat. 800—1000 védtelen embert mészároltak le itt, negyvennyolcnak nagy idejében, nem kímélve csecsemőt, nőt és aggastyánt sem. Ráadásul legalább ugyanennyien pusztultak el fagyhaláltól, mezítláb keresve oltalmat a környező hegyek kegyetlen ölelésében. Hiába zúgtak órákon át az erődtemplom félrevert harangjai, a magyar szabadságharc seregében szolgáló férfiakat nem tudták hazaszólítani. Lobogószín pántlikával átkötött koszorúk pihennek a hajdanán mészoltónak használt gödör magasba emelkedő támfalán. Néma üzenetük az eget hasítja, a vérengzés eszmei atyjából pedig hőst faragott az idő.” (Naplójegyzet)
A nagyenyediek mégis tudtak erőt meríteni erőtlenségükből (2Kor 12,9). Írók, mérnökök, műfordítók, orvosprofesszorok, festőművészek, építészek, kiemelkedő világi és egyházi személyek sarjadtak soraikból. Itt született 1913-ban Jékely Zoltán költő, és innen indult Kőrösi Csoma Sándor is ázsiai útjára.
A szerző helyszíni fotója 2008. augusztus 4-én készült
