A sümegi Sarlós Boldogasszony ferences kegytemplomhoz és kolostorhoz 2019 decemberének utolsó napján jutottunk el a párommal. Persze, tudom, nem egy szokványos időpontban, viszont mindenképp szerettük volna tiszta zárszámadással átlépni az egymást követő esztendők mezsgyevonalát. Elcsendesedve hálát mondani. Mert — bármennyire furcsa — az óévbúcsúztatónak ez (lenne) a valódi lényege!

A szerző felvételei

„A sümegi ferences templom 1699 óta kegyhely. Ekkor történt ugyanis egy csodás gyógyulás, melyet a sümegi rendház feljegyzései szerint még abban az évben hét további követett a Szűzanya közbenjárására. Ezek híre csakhamar bejárta az országot, és eljutott a határokon túlra is” — olvasható egy, a helyet méltató, viszonylag friss keltezésű leporellóban.

Az idelátogató mindezt a templom belső falait fürkészve is fellelheti. Annak a ténynek köszönhetően, hogy az alkotóművész a tanúságtévő motívumok, illetve azok leírása mellett történelmi adalékokat is elhelyezett annak idején. A krónikás a többi közt arról is említést tesz, hogy az 1699. február 6-án jegyzett legelső csoda után — a sümegi Boldogságos/Fájdalmas Szűz közbenjárására — vakok, bénák, szívbajosok, süketek, némák és sok más bajban szenvedők nyertek itt gyógyulást időről időre. Évszázadokon keresztül. Mi több, az ezredfordulót közvetlenül megelőző időszakban is feljegyeztek rendkívüli, csodás gyógyulásokat ezen a helyen… Beleértve a szerzetesrend újraalakulását is. „1950 júniusában a kommunista államhatalom betiltotta a szerzetesek működését. A 40 éves elnyomatás után ez volt az első visszakapott kolostor.”

1944. A lebombázott fővárosi palota romjai eltemetik az óvóhely vészkijáratát. A csatornában lévő szennyvíz is elárasztással fenyegeti az óvóhelyet. Karácsony szentestéje van. A légóparancsnok régi tisztelője a Sümegi Szűzanyának, akinek a képét tisztelettel helyezte el az óvóhely falán. Mécsest is gyújtott előtte. A haszontalan falbontásokban kifáradt és elcsüggedt jelenlevőket felszólítja: „Kérjük a Sümegi Csodatevő Szűzanyát, mentsen meg bennünket.” Ima közben fényes kör jelent meg a kép közelében. „Ott kell bontani!” — kiált fel a házparancsnok. Rövid bontás után megnyílt a szabadulás útja. Magyarország újabb kori tragikus történelméből vétetett e jelenet. Képben és szavakban megfogalmazva, egy odabenti falfestményről kölcsönözve. Bátorításképp a csüggedőknek meg a kilátástalan helyzetbe került embereknek. Nekünk. Mindahányunknak. A ráció csapdájában vergődő utódoknak, akik — az idő perceinek és óráinak múlásával — egyre jobban óhajtjuk a csodát. A végső ki- és felszabadulást. Hogy ismét teli tüdővel lélegezhessünk, orcánkat (el)takaró álarcok nélkül kacaghassunk. Hogy egyáltalán kacaghassunk…

„Az évszázadok folyamán a kegytemplomot több sorscsapás érte — kétszer villámcsapás rongálta meg, 1911-ben valaki felgyújtotta az oltárt —, de a Szent Szűz szobrát sem tűz nem fogta, sem villám nem zúzta össze.” A sok vihart látott templomot és kolostort pedig minden időben a hívek áldozatkészségéből tartották fenn a ferences atyák. Elgondolkodtató tények.

A templomajtó küszöbéről visszafordulva tekintetem egy kör alakú falfestményen állapodik meg. Rajta mennybéli édesanyánk, karjában gyermekével, és az ősi fohász: Mater Dei Ora Pro Nobis.

Isten anyja, könyörögj érettünk!