— Ne b... már! — kiáltott fel a képzeletbeli szerkesztő, amikor meghallotta, hogy a tárca(író) háromszorosan a múltba nyúlva — mit nyúlva! egyenesen a múltban kotorászva, akár egy megroggyant, de az egykori aranybányászokra jellemző optimizmusát nem veszítő hajléktalan — fog neki ezentúl szövegeket szállítani: 1x retro, 1x tárca, 1x novella. Ez annyi mint 3 x 1 múltban kotorászás.

— Igen! — kiáltott fel boldogan a szerző, esetünkben ő egy (tárca)író, pontosan! Kotorászni a múlt redőiben, akárha vénséges vén asszonyok szobájában heverő pongyola zsebeiben, miközben a macska, a pisi és a kámforos cukorka illata keveredik egymással. — Nem megyek az öregek otthonába, toppantott (a szöveg), nem írhatnak le engem csak úgy. — Na, ebben az egyben tévedett, mondta a szerző, mert éppenhogy le lesz írva.

Csak úgy.

Mert mégis: hogy másként?

A nádfotel, mely ennek a szövegnek főhőse, hosszú pályát futott be. Eredetéről semmi bizonyosat nem lehetett tudni. A fennmaradt fotók alapján föltételezhető volt, hogy egyszer-kétszer átfestették. Amikor a budai teraszon állott és a magát büszkén polgárnak is tudó író üldögélt benne — pózolt a fotográfusnak, akkor finom barnás színe volt. A bajai szőlők mélyén inkább fehéresnek tűnik, amikor pedig az ószereshez került, akkor már türkizszíne volt.

Az ószeres a nádfotel alján egy aprócska papírfecnit talált, ebből lehetett arra az igen-igen megdöbbentő tényre következtetni, hogy a fotel a polgár és — saját szavával élve, önmagát jellemezendő — divatos író birtokában volt. Nem vitte magával a száműzetésbe. Ami rendben is volna, hiszen nem egy lószőrrel bélelt, finom, szagos, generációk testes férfitagjainak alakját felvevő, azáltal formálódó (füles!) bőrfotelről beszélünk, hanem egy egyszerű, jelentéktelen nádfotelről.

A kandalló előtt álló fülesfotel egyrészt megvédett a huzattól, másrészt kiváló fejtámlaként szolgált: ebből is látszik, hogy mifelénk nem honosodhatott meg. Se kandalló, se huzat, se fejtámlaszükséglet.

Kemence, lóca, utca előtti kispad. Az, igen.

E használati tárgyak között, ha nem is félúton, inkább jobbra, mondom: jobbra helyezkedik el a nádfotel. Paraszt-polgár ülőalkalmatosság.

Mondhassuk rá (!), hát, rámondjuk.

E 3 x 1 módon is a múltban kotorászó szöveg felvethetné azt a kérdést, mit keresett a Mikó utcai lakás teraszán ez a nádfotel. És a divatos, ünnepelt író, aki pózol a fotográfusnak — egyik kezében magasra tartva a cigarettáját, másik kezét egy kézirathalmon nyugtatva, kisujján súlyos pecsétgyűrű villan — mire gondolhatott, amikor leírta, hogy ,,[ismétlem, vidéki s természetesen a pesti zsidóság vásárolt könyvet, s aztán a felvidéki és az erdélyi értelmiség]”, de nem veti fel, mert egyrészt maga az író áthúzta ezt a bejegyzést, másrészt mert annak a fotográfiának nem a nádfotel, hanem a pecsétgyűrű a lényeges eleme.

Azonban ide, Bácskába, Szabadkára, a bajai szőlők mélyére nem a pecsétgyűrű, hanem a nádfotel került, így szövegünk — múltunk, életünk, történelmünk, társadalmi rendünk alakulásainak főhőse ez lett.

A pecsétgyűrű nem uralja ugyan a fotográfiát, a divatos író kisujján terebélyesedve azonban határozottan jelzi: szerepe van, státust képvisel: nemesit, polgárit, ami belefér.

Ha innen szemléljük a helyzetünket és ezt a 3 x 1 múltban kalandozó, mit kalandozó, kotorászó történetet, akkor azt kell mondanunk, remekül jártunk ezzel a nádfotellel.

Az ötvenes évek közepén egy fiatal nő ül a nádfotelben, ami később az ószereshez került. A nő 1931-ben született. A fotográfián huszonöt éves. Világoskék selyempongyolát visel, gallérja és ujján a ramfli, miként a lábán a bojtos papucs piros színű. Háta mögött, a fotel háta mögött a téglák ferdén beásva a földbe, a virágágyás szélét jelzik. A nő dohányzik. Pózol a fotográfusnak, mosolyog.

Amikor feláll a fotelból, leveszi a selyemből készült pongyolát és a bojtos papucsot, szőlőt nyesőz, gyümölcsfák ágait metszi, fityókosba öntve árulja a pálinkát, tököt termeszt a piacra, behajtja este a fehérre festett zsalugátert, és elképzelhető, hogy elővesz egy könyvet. De ne vegyünk rá mérget.

Amikor ez a nő tizenkét éves volt, elment a Városházára az anyjával adóügyben. A folyosón üldögéltek. Egy pillanatra belátott az irodába, ahol férfiak beszélgettek egymással.

— Mindegyikük ujján pecsétgyűrű volt. Én még ilyent azelőtt sose láttam, igaz, azután sem — mesélte. Akkor vettük ezt a fotelt, hazafelé menet.

— Az annyukba a jóságos istent, mondta a Mama, hát már legyen nekünk is valami uras.