— Rengetegszer elgondolkodtam már rajta, miért nem vagyunk mü es olyan „egyszerű” emberek, mint mások. Hogy mindennapjainkat ne az örökös lótás-futás töltse ki, mint akinek kivették az eszit. Igen, többes számban beszélek, de ez érthető is, hiszen mindabban a tevékenységben, amelyet a díj felterjesztésénél leírtak rólam, csak és kizárólag egy jól összerázódott csapat részeként lehet sikeresen helytállni — indult a beszélgetésünk Ilonával, Lőcseiék családi hajlékában. — Hej, be sokszor csúfolkodtak egyesek, mondván: családi kör lett az egyesületünk! Tudom, hogy eredetileg másképpen értették, akik beszóltak, de én mégiscsak örülni tudok ennek az állapotnak. Annál is inkább, mivel ez is azt bizonyítja, nemcsak a szüleink szoktattak oda münket, de mü es később a gyermekeinket. Ott nőttek fel. Leánkáink például hat-hét éves korukban léptek be először a tánccsoportba, s bár igen nagyocskák lettek azóta, mindmáig aktívak benne. A mi szárnybontogatásainkat Borsos Tamás tanár úr és Varga Sándor bácsi bátorította, most rajtunk a sor támogatni az önállóan szervezkedni tudó és merő fiataljainkat. Mert erőből és kezdeményezésből még nincs híja bennük, viszont az idő... Úgy érzem, mindennapjaink felgyorsult élettempója egyre kevesebb teret hagy számukra a teljes kibontakozáshoz, illetve a napi rendszerességgel történő művelődési szerepvállaláshoz. Főleg a munka és a családi kötelezettségek mellett. Annak, aki kívülről figyeli az egészet, valóban úgy tűnhet, hogy mi mást sem csinálunk, csak futunk az egyesületbe műsorokat előkészíteni, termet nyitni-zárni, lámpákat leoltani... De kinek hagyd el, ha egyszer nincs kire? A házmesteri állás sajnos továbbra sincs bétöltve.

* Régi történet, hogy a kulturális amatőr pluszmunkából anyagi haszon márpedig nincs, ellenben ráfordítás annál több. Mégis, mi motiválhatja az embert?

— Fő motivációm maga a tenni akarás. Harminc éven át olyan munkahelyem volt, ahol nemcsak az adminisztráció legparányibb fortélyait sajátíthattam el, de azt is, hogy mennyire fontos a kapott feladatokat pontosan, hitelesen és záros határidőn belül elvégezni. Az újság, a tévé, a rádió, az egyesületi munkafeladatok egyformán időigényesek, emellett pedig idehaza a családi teendőket sem hanyagolhatom el. Úgyszólván elvonulva a világtól, gyakran késő éjszakába nyúlva fejezek be egy-egy megkezdett munkanapot. Persze, és ezt újból hangsúlyoznom kell, a munkát nem egyedül végzem! Legfeljebb a rádióadások szerkesztését, mivel Biszak Gabriella fiatal kolléganőm munkahelyi kötelezettségeiből adódóan kilépett a csapatból. Könnyítés, hogy Halász Zsuzsanna tiszteletes asszony által a tévéadásra készített anyagok hangzó részét vagy a bemondóként továbbra is velünk tartó Patek Kerekes Emília összekötő szövegeit a rádióban is leadhatjuk. A zenét, adástól függően, ugyancsak egyedül válogatom, részben a hallgatók visszajelzésére is hagyatkozva.

* Apropó, visszajelzés! Néhány hónappal ezelőtt előfordult, hogy a 92,15 MHz-en sugárzott rádióadás csak interneten volt fogható, de korábban is volt egy olyan időszak, amikor a ’99 karácsonyán rajtoló tévéadásokat gyakran a stúdió szomszédságában sem lehetett követni. Egyik esetben sem adták fel. Miből merítettek erőt a folytatáshoz? Vagy ez is inkább erkölcsi, lelkiismereti kérdés?

— Egyszerűen nem adhattuk fel. Műszaki hibák gyakran adódnak, különféle okokból. Sajnos továbbra is viszonylag elavult technikával működünk, s a digitalizáció sem igazán hozott akkora áttörést, mint reméltük. Mivel magazinszerű tévéadásaink követéséhez leginkább a YouTube videómegosztó portál a közvetítő, azoknak a dél-bánsági településeknek a lakosai is viszontláthatják magukat, ahová műsorunk az új, verseci adón keresztül nem jut el. És igen, mindez valahol lelkiismereti kérdés is. Hiszen a legtöbb nézőnk már valahol a határon túl, nemritkán pedig másik kontinensen keresi boldogulását. Szíve szerint továbbra is hazagondolva. Kapocs is ez, nem csak dokumentálás. Nem panaszképpen szólok most erről, de igazán terepre sem tudunk kijárni. Tetézi ezeket a gondokat, hogy ha a tőlünk távolabb eső Udvarszállásra, Versecre, Székelykevére, Fehértemplomra saját zsebből akár el is jutunk, de operatőrt csak a legritkább esetben kapunk a cégtől. Megoldásképpen ilyenkor a szakmában jártos ismerősökre támaszkodhatunk, bizonyos pénzösszegért. Szakmai együttműködést a térségünkben aktív médiumok közül a VRTV-vel és az antalfalvi községi televízióval tartunk fenn.

* A helyi médiában vállalt szerepkörök palettáján további színek is vannak. 2016. július 22-ei rajttal, kéthavi rendszerességgel négy oldalon magyar szövegeket is olvashatunk a Temes-parti kisváros szerb nyelvű hetilapjában.

— Időközben volt még egy megkeresés az INFO 013 nevű honlap szerkesztőitől. Egy-két cikkem nálik is megjelent, sőt, tiszteletdíjat is ajánlottak az együttműködésért, hosszú távon mégsem álltam kötélnek. A nyomtatott újságban a négy kisebbségi nyelven — magyar, román, szlovák, macedón — megjelent mellékletek igen kedvező visszhangra találtak. A projektum keretében eddig összesen tizenkét ilyen „különszám” került az olvasók elé, finanszírozását pedig Pancsova város, valamint a tartományi kulturális és tájékoztatási titkárság vállalta. Annyit máris tudunk, hogy a történet folytatása pályázatfüggő, pozitív elbírálás esetén pedig mi is készen állunk. Csapattársként említem meg itt Biszak Karolinát, aki fiatalként vállalja a tudósítói munkát, a lehetőségek függvényében ugyanis próbálom a szakma iránt érdeklődő kezdőket is bekapcsolni.

Lőcsei Ilona (kezében a Plakett díjjal) és családja a magyar kultúra napjának Zentán megtartott ünnepségén 2017. január 14-én (a szerző felvételei)

Beszélgetésünk során többször is elhangzik, hogy támogatás nélkül mindezt aligha tudná egyetlen ember elvégezni — a család, továbbá a szinte családként funkcionáló baráti kör és a példaképül adódó úttörők nélkül. Ez utóbbiak közül Balassa Julianna és Erdei Ernő neve igazodási pontként emelkedik ki.

— Juci nénitől és Ernő bácsitól tanultam meg, hogy ha az ember félreteszi az előítéleteit, akkor akár hajlott korában is szerezhet új ismereteket. A pontosságot és a hitelességet pedig a közösségépítés is megköveteli. Továbbá az emberekkel való közvetlen kommunikációt. A kérem, a köszönöm, a tessék és a bocsánat szavakat nekem nem nehez kimondani, számomra ez nem megalázkodás! Tudom, érzem, az emberek igenis igényelik ezt! Hogy személyesen is megkérd őköt, hogy velik legyél akkor es, amikor már nemcsak elfogadták az ötleteidet, de már erőst dolgoznak annak megvalósításán es. Kérded, hogyan tovább? Nem különösebben, mint eleddig. Ha csak a díjat nézem, jólesett a tudat, hogy olyan személytől érkezett a felterjesztés, aki maga is része közösségünknek, és végigkísérte ezt a több mint egy évtizedes munkámat. Aki tudta értékelni, mekkora erőfeszítést igényelt mindezt végigcsinálni. A díj viszont még inkább kötelez. Rettenetesen kötelez! Nem arra, hogy az eddiginél többet hozzak ki magamból, inkább arra, hogy továbbra is tartani tudjam ezt a szintet. Igaz, hogy számbelileg egyre csak fogyunk, de ez már közhely. Viszont, és ezt az őszben Kevevárán is elmondtam a messziről jött újságírók kérdésére válaszolva, mü már nagyon régóta kevesen vagyunk, és valahogy már ezt es megszoktuk. Nem siránkozunk hát ebbéli sorsunk fölött és miatt, inkább igyekszünk tenni a dolgunkat, és sikerrel venni az elébünk kerülő akadályokat. Úgy, ahogy tudjuk!