Ha év közben nem is, a vajdasági magyar filmek napján évről évre megnézhetjük a vajdasági filmesek, színészek, zeneszerzők legfrissebb alkotásait. Az idén hat városban szervezett vetítéseket a Cinema Filmműhely Társulat, mégpedig Szabadkán, Zentán, Újvidéken, Zomborban, Magyarkanizsán és Topolyán.

Hat filmet mutattak be, melyek mindegyike valamilyen módon kapcsolódik Vajdasághoz. Vagy azért, mert itt forgatták, vagy azért, mert vajdasági magyar színészek a szereplői, s olyan alkotást is megtekinthettünk, amelynek csak a zeneszerzője, Mezei Szilárd vajdasági. Két dokumentum- és négy kisjátékfilmet vetítettek le.

A két dokumentumfilm nagyon különböző, témájában és formailag is, és jól elemezhető a dokumentumfilmes két fő irányvonal ezek mentén. Lavro Ferenc 42/44 a Vajdaságban című filmje a klasszikusabb, történetmesélő technikákat alkalmazva mutatja be a múlt egy szeletét. Szakértők kerülnek kamera elé, s mesélnek a korszakról. Górcső alá kerül a II. világháború, melynek hadi eseményei elkerülték Vajdaságot, mégsem sikerült olyan egyszerűen megúszni mindent. 1942 januárjában magyar honvédek öltek meg szerbeket és zsidókat Újvidéken és a Sajkásvidéken, 1944/45 telén pedig a jugoszláv titkosszolgálat által szervezett akciókban partizánok gyilkoltak a magyarlakta falvakban, szerte Vajdaságban. Hideg napok, partizánterror és a délvidéki hadjárat a film középpontjában. Színessé s jól követhetővé teszik a régi felvételek, fotók, és különösen jó ötlet az illusztrációként használt grafikák alkalmazása, melyek főleg hangulatot, arcokat, embereket jelenítenek meg. Ha szeretnénk többet megtudni erről a korszakról, akkor melegen ajánlom Lavro alkotását, kétlem, hogy találunk részletesebb filmes beszámolót róla. A producer Dárday István, az operatőr Szarapka Szabolcs volt, a zenét Bakos Árpád és a Juhász zenekar jegyzi.

A második egész estés dokumentumfilmben egy főszereplőt követünk, belelátunk az életébe, a kamera minden lépését követi. A Szabadító című film rendezője Hajnal Gergely, s Attilát, az egykori drogost és bűnözőt mutatja be, aki mögött hatévnyi börtön áll, ám jó útra tért, letette a kábítószert, dolgozni kezdett, és megtalálta a vallást, vagy a vallás őt, hiszen hajléktalan volt, amikor két fiatal felkarolja, s a vallást adva a kezébe segítik, ő pedig összeszedi magát, látva, hogy vannak még emberek, akik törődnek és foglalkoznak vele. Egy fontos kérdés foglalkoztatja, hogy bevonuljon-e a szerzetesek közé ő maga is, vagy inkább keressen maga mellé egy becsületes, vallásos leányt, és családot alapítson. Utóbbi mellett dönt, és maga mögött hagyja a pannonhalmi apátságot, ahol ideje nagy részét töltötte. Ez azonban nem olyan könnyű, hiszen a magányba is beleszokott már, többször beszél is arról, hogy már nehezen szocializálódik. Kitanulja az asztalosszakmát, megtanul vezetni, szabadidejében a börtönöket járja, s meséli saját élettörténetét. Lehet-e új életet kezdeni, vagy visszacsúszik a régi életébe? Erre nem kapunk választ, megismerünk viszont egy nagyon szerény, kedves fiatalembert, aki észreveszi az égen repülő vadludakat, s akinek mindenkihez van néhány jó szava. A film producere Csortos Szabó Sándor, az operatőr Petrik András volt. Zeneszerző: Mezei Szilárd.

A dokumentumfilmek mellett négy kisjátékfilmet láthattunk, melyek mindegyike a nyári Filmtett táborban készült, tehát készítőiknek csupán néhány nap állt rendelkezésre, hogy eljussanak a forgatókönyv megírásától az összevágott filmig. A táborba tizennyolc—harminc éves fiatalok jelentkezhetnek, s elismert filmes szakemberek foglalkoznak velük, tanítják nekik a szakma csínját-bínját.

A Füstös, de nem rossz című kisfilm rendezője Farkas Ágnes Anna. Egy nyári nap valahol a világ végén, egy kis faluban, ahová egyikük csak a nyári időszakra érkezett. A filmben a két lány vödröket cipel, hogy végre meg tudjanak fürödni, közben pálinkázgatnak, és nagyokat köszöngetnek az arra járó idős falusiaknak. A vödrök kiborulnak, így közös barátjuknál kötnek ki, s egy utolsó nyári tábortűz melletti üldögéléssel zárják a nyarat, egy picit melankolikusan, hiszen tarthatna még tovább, lehetne mindig nyár és szabadság, nyári szünet, napsütés. Egy igazi feel-good film, mi magunk is megkívánjuk azt a gondtalan nyári hangulatot, amely valamikor a diákéveink alatt perzselt.

A második film a Jobb levegő, melynek szintén női rendezője van, Incze Kata. Egy húszas évei végén járó nőt látunk az elején, aki a templomban ülve éppen a prédikációt hallgatja. Lassan kiderül, hogy a nagyvárosból éppen hazaköltözőben van szülőfalujába, ahonnan egykor óriási tervekkel költözött el. A filmes szakmában dolgozik, ám nem olyan munkát, amelyet megérdemelne, vagy amelyet szívesen csinálna. Otthon jobb a levegő, nagyobb a nyugalom, s ott az újrakezdés lendülete, ám előbb szembesülnie kell a múlttal, a kudarccal és a jelennel is. Találkoznia az élete régi szereplőivel. Egy régi szerelem is felbukkan, aki már máshol tart, nem derül ki, pontosan mi történhetett közöttük, mégis érezhető egy vibrálás, ki nem hunyt lángok. Falu és nagyváros kontrasztja és találkozása. 

A harmadik női rendező, Budrala Sára Szonjarebeka című filmje két lányt mutat be, akik egy keresztelőre érkeznek Erdély szívébe, ahol nagymamájuk élte életét. A szülők folyamatos veszekedése hallatszik be a szobába, a lányok egyike folyamatosan a telefonján lóg, a másik azonban felfedez egy fényképet a nagymamájáról és a barátnőiről, mely a Szent Iván-napi falusi rituálé után készült, és megtalálja azt az inget, amelyet nagymamája a képen viselt. Eldönti, ők is felkelnek hajnalban, és megmosdanak Szent Iván napján az első harmatban. A két lánytestvér közti kapocs szorosabbra húzódik, s a telefon és a veszekedés is elfelejtődik egy kis időre.

Az utolsó film a sorban, Fazekas Lehel Tündérpiknik című alkotása egy meglepetés-szülinapot szervező lányról szól. Egy utolsó, nagy közös buliról, melyet ő szervez, szinte egyedül. Igyekszik a legjobban megcsinálni, ám semmire sincs elég ideje, a többiek sem veszik túl komolyan, még maga az ünnepelt sem, aki örül annak, hogy a barátai mind egy helyen vannak. A filmben izgalmas operatőri megoldásokat láthatunk, hiszen majdnem végig kvázi mobiltelefonnal felvett képeket látunk. Ezáltal olyan érzésünk van, mintha véletlenül maradt volna bekapcsolva a kamera. Sokszor látunk fordított képet vagy egy alsó kameraállást, mintha a telefon a földről venné az eseményeket.

A Kurbli Filmklub is megemlékezett a vajdasági magyar mozgókép napjáról, így három blokkban tartottak filmvetítéseket október 13-án. Elsőként a 2023-ban leforgatott vajdasági diákfilmekből válogattak, melyeket a KSZFV-n láthatott a közönség, ezután az egyik alkotóval, Bálint Német Bencével és Baráth Attila színművésszel, a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium oktatójával beszélgettek. A folytatásban Tolnai Szabolcs Nyári mozi című filmje következett, mely 1999-ben készült, ám 2010-ben a rendező újravágta alkotását, mely egy igazi vajdasági road movie. A film után a rendezővel beszélgettek. Záróakkordként egy külföldi film, Veit Helmer Tuvalu, az álomsziget című alkotását nézte meg a Kurbli közönsége.

Kínálatban tehát nem volt hiány, nézőkben már inkább, sajnos nagyon kevesen nézték a filmeket Szabadkán, a Lifka Sándor Art Moziban. Mivel majdnem minden évben ez a tendencia, felmerül a kérdés: vajon miért van ez így? Ennyire nem érdekel bennünket? Kultúrmisszióként tehát az idén is arra biztatom a kedves olvasókat, hogy nézzék a vajdasági filmesek alkotásait is, hiszen nem csak az a tuti, ami Amerikából jön. Sőt.