Pályakezdő művészek dolgoznak együtt, Vajdaságból Tóth Dániel és Nagy Anikó, a tenerifei alkotók Dácil Ortega és Koset Quintana, Norvégiát pedig Guro Clausen és Erik Aarum Kirkegaard képviseli. A két év során az ifjú művészek létrehoznak egy-egy szólóelőadást, melynek bemutatója Norvégiában lesz a Bodø Európa Kulturális Fővárosa program keretében, illetve az együtt töltött alkotófolyamatból közös produkció is születik majd.

Varga Heni és Döbrei Dénes a két vajdasági mentor. Heni elmondása szerint lassan valósulgat meg a régi álmuk, mely arról szól, hogy milyen csodálatos összehozni emberek által különböző földrajzi tájakat.

— Jó érzés megélni az óceánt ugyanabban a pillanatban, amikor a vajdasági homokpusztát és a majdnem Északi-jeges-tengert. Az is bebizonyosodik számomra, hogy magunkban hordozzuk a tájat, a sós és az édesvizet, és mindez szükséges ahhoz, hogy a művészek egy olyan táncot s egy olyan minőséget mutassanak a színpadon, hogy amikor a tánc megnyílik a közönség felé, az azt érezze, hogy úszkál az élet vizeiben, hogy ilyen költőien fejezzem ki magam. Mi Dénessel megpróbáljuk bemutatni és megosztani a többiekkel a munkánkat, mely a természethez kötődik, és megosztani azt, amit évek óta csinálunk itt Kelebián.

A résztvevők napja is izgalmasan alakul, nem csak művészettel foglalkoznak, a napi teendőkből is aktívan kiveszik a részüket.

— Japánban tanultam, hogy ahhoz, hogy megmozduljon a test, melyben ott a lélek és a szellem, szükséges mindenféle mást is csinálni, nem csak belépni egy tiszta térbe, s táncot teremteni. Életterünknek is csillognia kell. Ez egy életforma. Mindenkinek megvan a napi feladata, mely változik, így mindannyian végigmennek különféle munkafeladatokon, mint a takarítás, konyhai előkészületek, főzés. Mindennap hajnalban kelünk, még a napkelte előtt, és kimegyünk a határmezsgyébe, ahol megpróbáljuk megérezni, mit jelent az, hogy változik a fény, mely nélkül nem léteznénk. Itt eltöltünk két órát, teljes néma csendben. Homok mindenütt, s a kelő nap. Egy óriási játszótér. Visszatérve közösen reggelit készítünk, eszünk, majd megnyílik a kör, vagyis újra lehet beszélni — tudjuk meg a napi rutin első, talán legizgalmasabb részéről. A csendre és a némaságra azért van szükség, hogy más szemszögből, más kommunikációs eszközökhöz folyamodva is megértsék egy közösség működését. — Sok az improvizáció, sok az egyedüllét, egy mondat vezet bennünket a reggeli szeánszokon: figyelj a másikra, így megmarad a csapat, nem kell magadra figyelni, őriznek a többiek — teszi hozzá Heni.

A nap további részét több különféle gyakorlat teszi ki, s ehhez a szigorú napi rutinhoz tartották magukat három hétig.  

Tóth Dániel színész az egyik vajdasági résztvevő, aki elmondta, hogy ez a munkafolyamat úgy van kitalálva, hogy kibillentse az embert a komfortzónájából. 

— Egy érzelmi hullámvasút, amin végigmentem. A korai kelés, a folyamatos mozgás, a munkafeladatok fizikailag megviseltek, ráadásul van egy manipulációk nevet viselő japán masszázsmódszer, melyet csinálunk, ez még egy kört gyötör a testen, de ez mind része a munkának, s nagyon jó az a pont, amikor ezen átlendül az ember. Fáradt testtel és aggyal, mely túl fáradt a gondolkozáshoz, sokkal könnyebb alkotni. Főleg úgy, hogy megfelelőek a körülmények, itt a természet s ez az atmoszféra, ami rásegít arra, hogy felszabadulj. Nem véletlen a reggel 4 órai ébredés sem, a napfelkeltét egy homokbányában várjuk meg, ami után szabadon tudunk játszani ebben a hatalmas homokozóban. Ez mind felszabadítja a testet és az elmét, s ez olyan helyekre viszi az embert, amelyekről nem is tudta, hogy benne vannak. Egyedi munkamódszer és hely ez, és mindenkinek, aki előadó-művészettel foglalkozik, ki kellene próbálnia. A csapat is nagyon jó, mindenki tele van kreatív ötlettel, és odaadóan végzi a munkáját.

Oláh Tamás is a nemzetközi csapat tagja, dramaturgként segíti a munkát. Immár hatodik éve dolgozik a Nyári Mozi Színházi Közösséggel, s egy véletlen folyamán találkozott Belgrádban egy konferencián az immáron partner norvég színházas csapattal, s azt vette észre, a tagjai nagyon hasonló dolgot csinálnak, mint Dénes és Heni Kelebián, csak ők ezt egy norvég halászfaluban teszik. Éppen partnereket kerestek ehhez a pályázathoz, így összekötötte őket.

— Az előkészítési folyamat alatt vált világossá, hogy amellett, hogy a hat résztvevő a saját szólóján dolgozik a két év alatt, közös produkciók is születnek majd, abból táplálkozva, ahogyan együtt léteznek a befogadó színházakban. Azokkal a módszerekkel ismerkednek meg ugyanis, amelyek sajátjai ezeknek az alkotóközösségeknek, és hozzátartoznak az arculatukhoz. Mivel én hat éve itt vagyok, magától értetődőnek tűnt, hogy együtt hozzuk létre ezt a produkciót. Elsősorban dramaturgként vagyok jelen, a dolgom, hogy a csapattagokat segítsem. Saját ötleteik megvalósításában, de a záró munkabemutató összeállításában is részt vállaltam — ecsetelte a munka menetét Tamás, s arról is beszélt, hogy itt, Kelebián formálódtak egy csapattá. — Nagyon különböző kultúrájú, szakmai hátterű alkotókról van szó, világos volt, hogy itt fognak egy csapattá kovácsolódni. Én akkor tudok jól funkcionálni ennek építésében, ha ki és be tudok lépni, hogy kívülről is lássam őket. Ennek a csapatnak ugyanis, amely majd tovább utazik, mi itt csak támogatói vagyunk, alapvetően nekik hatuknak kell csapattá simulniuk. Én például nem kelek velük olyan korán, de mire visszaérkeznek a bázisra, frissen rakott tűzzel várom őket. A kellemes zuhanyzást az én tüzem adja. (Nevet.) Egyébként ezt a tüzet próbálom bennük őrizni a három hét során úgy, hogy közben nem lépek be az alkotási folyamatba annál jobban, mint amennyire ez egy dramaturgnak dolga.

Erik Aarum Kirkegaard Norvégiából érkezett. Egy farmon nőtt fel Oslo mellett, színészdiplomája van, több előadásban is játszott már Norvégiában.

— Egy kicsit később csöppentem bele a munkába, mert egy másik norvég résztvevő kiszállt. Érdekes volt ez a három hét. Nem számítottam ennyi munkára, hiszen konkrétan az egész napot végigdolgozzuk, ami kemény, de tetszik. Az elején persze nem így voltam ezzel, de beletanultam, megszoktam a rutint, s azóta már élvezem. Könnyebbé tette mindez a kapcsolódást is a többi résztvevővel. Nagyon érdekes itt lenni, soha nem dolgoztam így, új számomra az egész, eddig csak a Sztanyiszlavszkij-féle, klasszikus karakterépítésű munkákban vettem részt, de itt nagyon szabad tudok lenni, azt csinálom, amit szeretnék, s úgy érzem, ez sokat segít majd a jövőbeli munkáimban is. A test többet tud, mint az agy, szóval szerintem többet fogom használni a testem a jövőben. Jó érzés megérezni azt a szabadságot, amelyet itt kapunk. Más, mint az iskolában az improvizációk voltak. Ott mindig volt egy limit, itt nincs. Bízom a testemben, és mindannyian együtt „játsszuk” ezt a szép játékot. Jó érzés játszani és alkotni. Rég nem tudtam ilyen rövid idő alatt ilyen sokat alkotni. S rájössz, hogy sok mindent meg tudsz csinálni, ha szánsz rá időt. Mondjuk, az egész napot — meséli mosolyogva.

Koset Quintana Teneriféről érkezett, színpadi alkotó, tanulmányait jelenleg szünetelteti, több aspektusból foglalkozik színházzal: tánc, dramaturgia, fénytervezés.

— Úgy kerültem be ebbe a projektumba, hogy már ismerték a munkáimat, megkerestek, s én rábólintottam. Norvégiában találkoztunk először a többiekkel, az egy rövid idő volt, ez a három hét volt az igazi indulás. Néha nehéz elválasztani magunkat, az életet az alkotástól. Sok munkaóránk van itt Kelebián, és számomra az a legnagyobb kihívás, hogy tartsam magam a napi rutinhoz, melyet nagyon szigorúan vesznek. Vannak feladataink, sokat improvizálunk. Egyszerre kell magamnak lenni, dolgozni, és élvezni is mindezt. Amit kiemelnék a három hét végén, hogy sokkal tudatosabb lettem magammal kapcsolatban, megtanultam kapcsolódni a többiekkel. Nagyon jó kis csapat jött össze, érdekes vele dolgozni. Az elejében nem is éreztem különbségeket köztünk, volt miről beszélgetnünk, de a hosszabb együtt töltött idő során azért kiderül, hogy vannak kulturális különbségek, másak vagyunk, ami jó dolog. Különféleképp gondolkozunk, másak vagyunk, mi, spanyolok például rengeteget beszélünk (nevet), de vannak bennünk közös vonások.

A projektum másik vajdasági résztvevője Nagy Anikó, aki rögtön azzal kezdte mondandóját, hogy számára itt minden új volt, így nagy kihívásokkal kellett szembenéznie, de a többieknek is.

— Mi Danival ehhez a térhez, illetve klímához vagyunk szokva, de a többieknek az óceán a szomszédjuk, nem volt könnyű dolguk megszokni a szárazságot, meleget, port. Megpróbáltatásokkal teli volt ez a három hét, de minden percét élveztem. Megtanított például arra, hogy képes vagyok hajnalban üdvözölni a napot, vagy több órán át próbálni, akkor is, amikor úgy érzem, már minden energiám elhasználtam. Eddig ezeket az oldalaimat nem bontottam ki, most meg kellett tennem. Nem voltak előtte elvárásaim, amikor Tamásék megkerestek, fogalmam sem volt, mibe vágok bele, de természetesen igent mondtam. Az első állomás Norvégiában volt, itt kezdtünk el ismerkedni, de még itt sem tisztult ki teljesen a kép a fejemben, hogy miről is szól majd ez a két év. Nincs sok tapasztalatom, jártam persze táborokba, workshopokra, viszont bőven van mit tapasztalnom a színházcsinálás terén. De ez érdekel, úgyhogy nyitottan jöttem, kihívásokra vágytam, s meg is kaptam, nagyon meg vagyok elégedve. Ez a néhány hét változtatott is rajtam. Még ha nem is minden tekintetben a művészi énemen. Itt vagyunk tízen a határ mellett, a természet szívében, nem az anyanyelvünkön kommunikálunk egymással, de együtt létezünk, lassan megismerjük egymás kultúráját, ez akaratlanul is változtat az emberen. Az alkotás mellett szép találkozások, beszélgetések is voltak, úgyhogy sokat tanít és ad nekem ez a projektum — mesélte lelkesen. 

Dácil Ortega Tenerifén filozófiát tanult, elmondása szerint mindig arra törekszik, hogy összekösse az akadémiai kérdéseit, aggályait a gyakorlattal, és elkezdett független kutatóként dolgozni, írni, részt venni kutatói csoportokban.

— Tavaly Belgrádban részt vettem egy fesztiválon, ez volt az első nemzetközi kontextus, melybe belefolytam, s ebben az időszakban hívtak meg a Moving Matters projektumba is. Most megpróbálok művész és kutató is lenni az életben és a művészetben is, szóval ez egy jó lehetőség, hogy fejlesszem magam nemcsak gyakorlati, hanem intellektuális értelemben is. Nagyon intenzív a munka, még nem ismerjük egymást és a mentorokat, most ismerkedünk. Kellett egy nagy fokú bizalom is a projektum felé, ami az elején nehéz volt, mert teljesen más ez, mint a normális, mindennapi szokásaim, sok energiát kíván a kísérletezés, ebből a szempontból is izgalmas. Jelen pillanatban nem látom még át minden aspektusát a munkának, egész nap dolgozunk ugyanis. A hétköznapi cselekvések is a munka részei. Lehet, hogy lesznek új szokásaim? Még az is megtörténhet. De nem a korai kelés lesz az, ebben biztos vagyok. (Nevet.)

Az első közös bemutatkozás egy kiállítás keretében történt a Klara i Rosa Egyesület udvarában. A kiállított művek története is érdekes, hiszen a hatfős csapat minden tagja az első találkozás óta mindennap lerajzolja saját magát, csukott szemmel, miközben saját magára koncentrál. A rajzok mellé minden alkalommal egy rövid szöveg, egy szó is került, s a kiállításra száz munkából válogattak ki alkotónként tizenötöt. Oláh Tamás a képeken található szövegekből verset komponált, mely szintén a kiállítás része volt. A csukott szemes rajzolás a projektum végéig tart, tehát két éven át folyamatosan készülnek a furcsa és őszinte csukott szemes önarcképek, s ezeket a rajzokat alakítják utána mozgásokká.

A háromhetes, kelebiai alkotófolyamat végén a hattagú társulat a Trinitas című performance keretében mutatta be, hol is tart a munkában.

Fotó: A szerző felvétele