Talán tíz éve annak, hogy először rátaláltam a YouTube-on Estas Tonne zenéjére. Egy hosszú hajú, alter fickó volt látható, kezében akusztikus gitárral, melynek a végére egy füstölő volt biggyesztve. Az igazán lenyűgöző viszont a gitárjátéka volt, hiszen az egyedülálló technikáról tett bizonyságot. Teltek-múltak az évek, és a világhálón egyre több anyaga lett elérhető — sőt, az utóbbi egy-két évben még tranding zenéi is voltak a TikTokon —, szóval a népszerűsége is egyre csak nőtt.
Néhány hónapja éppen a zenéjét hallgattam, amikor arra jöttem rá, hogy még sohasem néztem utána. Azt gondoltam, biztosan egy spanyol fickó, hiszen gitározik. Irány a Google, nézzük meg, ki is ő. Kiderült, hogy nem spanyol, hanem ukrán származású művész, aki már nyolcévesen gitározott, majd amikor szüleivel Izraelbe települt, tizenegy évre le is tette a hangszert. Amikor New Yorkba költözött, akkor kezdett el újra zenélni, sokszor az utcán. Belegondolva, a tíz évvel ezelőtti felvétel is az utcán lett rögzítve, de akkor erre nem is figyeltem. A következő ötletem az volt, hogy rákeresek, van-e saját weboldala. Nos, volt, és van egy olyan fül is, amely a turnéit foglalja össze. Ráklikkeltem, hiszen kíváncsi voltam, merre jár. Ahogy lapozgatom a dátumokat, egyszer csak azt látom, hogy március 26-án Belgrádban lép fel! Több sem kellett, rögtön vettem jegyeket.
Nagyobb koncertekre pedig már csak azért is érdemes menni, mert készül rájuk az ember. Meg ugye kíváncsi is voltam, hogy milyen az a koncert, ahol csupán egyvalaki áll a színpadon egy szál gitárral. Tudniillik Estas Tonne szinte összes anyaga arról szól, hogy ő maga ül és játszik. Ennyi. Nincs rajta kívül más, nincs vokál, nincs semmi, csak az eszméletlen gitárjáték. Nekem pedig éppen erre volt szükségem. Egy kedvenc hangszerre, melynek hangzásába mélyen elmerülhetek.
Megérkeztem a helyszínre, és elfoglaltam a helyem, mert nyilván egy ilyen ambientális koncertnek ülősnek kell lennie. Rápillantok a színpadra, és arra leszek figyelmes, hogy a gitár mellett helyet kapott még három dobfelszerelés. Mondom magamban: mégis mi történik itt? Létezik, hogy Estas nem azt a programot hozta el, amellyel világhírnévre tett szert? Indul a koncert, és körülbelül három perc múlva a gitár mellé csatlakoznak a dobok. A gitárhang pedig valahol elveszett a sok kalimpálás között. Erősen próbáltam kizárni az ütősöket, de nem teljesen sikerült. Érdekes pillanat volt ez, amikor a pluszhangszerek nem hozzáadtak, hanem jelentősen elvettek a produkcióból.
A zene megáll, Estas beszélni kezd. Még sohasem hallottuk a hangját. Mond néhány mély üzenetet, és folytatódik a koncert. Ám az ismert dallamok sehol. Csak játszik és játszik, és egy idő után azon gondolkodom, hogy ezek az emberek csak örömzenélnek a színpadon, különösebb terv nélkül. Megint szünet, melyben Estas azt magyarázza, úgy döntött, nem egy konkrét programot hoz el azon az estén, hanem hagyja, hogy vigyék az érzések. Mondom magamban: igen, ez hallatszik.
Szóval a szólógitáros, akit tíz éve követek, nem szólóban lépett fel, és nem játszotta el azokat az ismert dalait, amelyekkel híres lett, amelyeket emberek milliói hallgattak meg online. Ám ez csak az egyik dolog volt. Felmerült a fellépés előtt, hogy mégis meddig tart egy ilyen koncert. Ismét irány a YouTube, ahol 80 százalékban másfél órásak a fellépései — ok, ez még belefér. Nos, a koncert 20 órakor indult volna, és húszperces késéssel valóban el is kezdődött. Elmúlt egy óra, majd még egy. A koncert még mindig tartott. Az emberek egy része távozni kezdett. Nem tömegesen, de lassan szállingóztak kifelé. Nos, mi is azon kaptuk magunkat, hogy ideje menni, hiszen reggel munka, haza is kellene érni Belgrádból. Így nem hallottuk a koncert végét — szerintem még most is játszik. Szóval nem tragédia, ami történt, de azóta is csak egy kérdés pörög a fejemben: Mit tettél, Estas Tonne?
