A delibláti homokpuszta

Nagy tévedésben vagyunk, amikor azt hisszük, az igazi turistaélmény mérvadója a kilométerekben mérheto távolság. Azt viszont, hogy közvetlen környezetünkben igen sok felfedezésre váró látványosság vár ránk, s hogy tudatlanságunkat, téveszméinket is illik az érdeklodés és a közvetlen megtekintés gesztusával korrigálni - saját példánkkal igazolhatjuk.
Az idén nyáron távoli tengerek helyett - a sajtóbeli híradások és az internetes bemutatkozások, reklámok nyomán - Székelykevére, az al-dunai székelység ,,végvár'-ába utaztunk egy röpke üdülésre.
Miután megtettük a Nyugat-Bácska és Dél-Bánát közötti mintegy 300 kilométeres távolságot - meg kell mondjam -, nem épp azt találtuk az egyébként takaros és kedves falucskában, amit a média és a különféle internetes hirdetések alapján vártunk volna. S azt is tapasztaltuk, hogy vendéglátóink valójában nem nagyon tudnak mit kezdeni velünk, s nem is értik igazán, hogy mit akarunk. Mert nem erre rendezkedtek be. Noha ,,falusi turizmus'-t kínálnak térségszerte, igazából a jó földrajzi fekvésen kívül semmilyen látványossággal és programlehetoséggel nem szolgálnak, csak elszállásolják, és a helyi konyha ízeit kínáló vacsorával látják el a Délvidék, illetve az Al-Duna nevezetességeit megtekinteni érkezo magyarországi turistacsoportokat, amelyek a saját autóbuszaikkal és útvezetoikkel érkeznek, s amelyek számára Székelykeve csak egy útba eso szálláshely. Ha szerencsénk van, csatlakozhatunk ezekhez a csoportokhoz. Nekünk ez kis híján nem sikerült, de végül is, ott-tartózkodásunk utolsó elotti napján, egy belgrádi kirándulást tehettünk ily módon, s dunai-szávai hajókázással, megtekinthettük a szendroi várat és a zimonyi Hunyadi-tornyot.
Nem mondanám azért, hogy nem éreztük jól magunkat a faluban, s hogy ellátásunkkal bármilyen baj lett volna: magánháznál helyeztek el bennünket, végtelenül kedves és igyekvo házigazdáknál; már a velük kötött ismeretség révén is kellemes élménnyel gazdagodtunk. De: tény és való, hogy ha nem lett volna saját autónk (pl. ha valamilyen tömegközlekedési eszközzel érkeztünk volna a faluba, vagy taxiszolgálatot vettünk volna igénybe az utazáshoz, ez a lehetoség ugyanis felmerült bennünk), megkukultunk volna az unalomtól. De szerencsére nem így történt, s felturbózva egyéni kezdeményezokészségünket, magunkra öltve ,,turistaimidzs'-ünket (egyedülálló nok lévén, egy kisgyerekkel), maximálisra növelve bátorságküszöbünket (olyan kérdések motoszkáltak ugyanis tudatom mélyén, mint: mi lesz velünk, ha netán defektet kapunk?), naponta újra és újra nekifogtunk a kirándulásszervezésnek.
Eloször is ott van öt kilométerre Kovin, vagyis Kevevára, ami a bácskai emberben rögvest ellenérzést szül, mert a kisváros elsosorban elmegyógyintézetérol ismert környezetünkben, s akit Kovinba visznek, annak annyi... Persze már ezek a vélemények sem egészen helytállóak, viszont a város takaros, dinamikus, mozgalmas, emellett nagyszeru dunai sétánya és fürdohelye, valamint egy gyönyöru, meleg vizu bányatava van, amelynek partján strandolni igazi felüdülés. Helyben vendéglo áll rendelkezésre, valamint pattogatottkukorica-árus és palacsintasüto szolgáltatásait vehetjük igénybe.
Átkelve a Dunán, Szendro várát jelöltük meg második úti célunkként, hogy néhány nappal késobb, immár szervezetten, egy turistacsoporttal együtt ismét ellátogassunk a középkori Szerbia legjelentosebb erodítményébe. A magyar történelemben is szerepet játszó Brankovics György király (pontosabban fejedelem) várát nem volt érdektelen kétszer megtekinteni.
Úgy voltunk vele, hogy ha már Bánát, sot Dél-Bánát, akkor nem hagyhatjuk ki a híres delibláti homokpusztát. Vendéglátóink javaslatára - hogy ha már tényleg az igazi pusztát akarjuk látni, ahonnan nincs út tovább, akkor menjünk el a közepéig! - Fejértelep felé vettük az irányt. Elhagyva Deliblát helységet egy keskeny és rossz erdei úton 13 kilométert zötyögtünk a miniatur falucskáig, ahol állítólag a térség elso víztornyát állították fel a XIX. században. De ami elénk tárult, valóban csodálatos látvány volt, és helyreigazította a vidékrol (a tágabb értelemben vett szüloföldrol!) alkotott bugyuta elképzeléseinket! Mert ha puszta, ugye, akkor sivatag! Legalábbis bennem ez a tévhit élt. Valamiféle kis Szaharát képzeltem el magamban: s csak kilépve az autóból, Fejértelepen (Šušara) tudatosodott bennem, hogy a puszta itt valójában a haszonnövényzetnek, azaz a mezogazdaságra alkalmas területnek a hiányát jelenti, ezzel szemben egy lankás, füves, bokros, fás, akár azt is mondhatnánk, gazdag élovilágú vidékre csöppentünk. A fiammal nagyszerut levegoztünk és csetlettünk-botlottunk a buckák között, egy kicsit tartottunk ugyan a kullancsoktól - a vidék ugyanis, juhtenyésztésre alkalmas lévén, bovelkedik legelo birkanyájakban -, mivel azonban sikeresen megúsztuk a velük való találkozást, igazán felfrissülten ültünk vissza az autóba, a kiváló mézzel együtt, amit szuvenírként vettünk magunknak. Útitársunk ugyan nem nagyon értette lelkesedésünket - én viszont azzal érveltem, hogy falusi turizmus iránt fogékony utazóként jártam már egyszer Erdélyben a szénégetok tanyáján is, s vettem lúgszódából fozött háziszappant is szuvenírnek. A homokpusztát néhány kilométerrel odább, más irányból, Emánueltelep (Šumarak) környékén is megtekintettük.
Ha viszont a homokpuszta - kello beleélo képesség híján - nem nyeri el az odalátogató tetszését, a gyönyöruséges fehértemplomi tavak vidékén nem maradhat senki sem kívülálló szemlélodo. Azon kívül, hogy a strandot nem fedi forró, sárga homok, mint egyes fölkapott tengerpartokon, s a vízben taposva enyhén szúr a kavics - minden ott van, ami a nyaraláshoz és a fürdozéshez kívánatos. Kiépített, rendben tartott strand, vendéglokkel, játszótérrel, bérelheto napernyokkel, csónakokkal, úszóalkalmatosságokkal és vízi biciklikkel. (Ez utóbbi - miként magamon is tapasztaltam - a kisgyermekes mamák ,,kínzópadja' lehet!) Ja, s épp úgy le lehet égni ott is, mint a tengerparti napsütésben! A Néra folyó völgyében, az országhatár közelében elterülo Fehértemplom városka a neoklasszicista városházával, épületeivel és vendégfogadókban bovelkedo sétálóutcájával ugyancsak nem érdektelen hely a turista számára. A XIV. században említik eloször dokumentumok Fehéregyház néven. Szent Anna nevu, római katolikus temploma 1806-ban épült. A település lakossága mindig is vegyes nemzetiségu (német, szerb, magyar stb.) volt. Az 1848-as szabadságharcban nemzeti összetuzések és véres harcok színhelye. Tizenegy kis tava folytán ma Vajdaság Velencéjének is nevezik. Magyar és német nyelvu lakossága mára alaposan megfogyatkozott.
Háromtagú különítményünk egy magyarországi turistacsoporthoz csatlakozva tett kirándulást Belgrádba, vagyis Nándorfehérvárra, amelynek híres-neves kalemagdani várában élvezetes eloadást hallgattunk meg az itt vívott dicso csatáról (1456), amelyben Hunyadi János és Kapisztrán János csapatai nagy vereséget mértek a törökre, s amely vár bástyájáról Dugovics Titusz magával rántotta a török zászlót tartó törököt. De ezt a történetet mindenki jól ismeri, aki egy kicsit is érdeklodik saját történelme és nemzetének sorsa iránt... Feledhetetlen hajókirándulást tettünk a Dunán és a Száván. A kirándulóhajón ún. szuretlen sört ittunk különlegességként. Útitársunk tiltakozása ellenére mégis Belgrád legdrágább utcájában, a híres Mihály kenéz utca egyik sörkertjében ebédeltünk - e sorok írója ugyanis azon a véleményen volt, hogy ha már itt van, akkor nem fog hot-dog-árust keresni, hanem balkáni ételt fogyaszt. (Egyébként semmivel sem fizettünk többet, mint amennyit egy jobb bácskai vendégloben kértek volna tolünk.) Végezetül megtekintettük a zimonyi millenniumi emlékmuvet, a Hunyadi-tornyot, amely az itt elhunyt törökvero emlékét orzi.
Egy kicsit csodálkoztunk, hogy a falusi turizmusban jártas település, azaz Székelykeve ellátottsága (enyhén szólva) nem a legjobb: egy nagyobb önkiszolgálója és egy kisboltja van csupán, még a mobiltelefont sem lehet feltölteni, ráadásul újsághoz sem jutottunk egész héten. A faluközpontban levo vendégloben viszont található egy szuvenírbolt, ahol kerámiák, helyi házi különlegességek (paprikakrém, vagyis ajvár, lekvárok, méz, füge stb.), hímzések (pl. méregdrága, 6000(!) dináros, keresztöltéses díszpárnák), házi pálinka vásárolható. A díszpárnát otthagytuk, de pl. a lekvárt és a mézet még most is - a nyárra emlékezve - jóízuen kanalazgatjuk...