Az óbecsei Than Emlékházban az intézmény frontembere, Bonifárt László köszönte meg a bátorságot és a kitartást mind a tizenhat „könyvnek”, aki elvállalta, hogy nyíltan beszéljen a megpróbáltatásairól, fájdalmairól, szenvedéséről, küzdelméről, és a csaknem négyszáz olvasónak, aki megismerte őket. Egyedi találkozás volt ez, a „könyvek” ugyanis a különös figyelmet igénylő gyerekek, felnőttek voltak. A „könyvek” őszinte vallomásnak beillő, különböző, de bizonyos értelemben mégis hasonló, egy cseppet sem könnyű élettörténeteket meséltek, az „olvasók” kérdeztek, biztattak.

A szerző és a Than Emlékház Facebook-oldala felvételei

A huszonhét éves, Down-szindrómás fiatalember mellett és helyett a tanügyben dolgozó édesanyja beszélt, és értékes prezentációt mutatott be. A Down-szindróma nem betegség, hanem genetikai rendellenesség, életre szóló, egyelőre gyógyíthatatlan egészségi állapot, mely enyhe vagy súlyos fizikai és fejlődési problémával jár. Okát a kromoszómák rendellenességében kell keresni. Az anya elmondta, a fia igen jó, kedélyes, szereti a zenét. Minden apró mozdulata, akár egy felöltözés vagy fogmosás sikerélmény, de nemcsak neki, hanem az anyukának és az egész családnak is. A fiú viszont rengeteg szeretetet ad, mindenért hálás, segíteni próbál. Az anya arca olyan volt, mint egy rejtélyeket őrző drága könyv. A szemében furcsa fény csillogott, amikor azt mondta, sokat kapott a fiától. Általa jobb emberré vált, megértőbbé és türelmesebbé, megtanult igazán, tiszta szívvel és feltétel nélkül szeretni. Aztán a fényt eltakarja a könnyek felhője: jó ez úgy, ahogy van, nem panaszkodik, és nem várja, hogy bárki is sajnálja őket. Majd a felhőből szaporán lehulló eső lesz: mi lesz vele, ha én nem leszek? — kérdezi. Összeszedi magát, a monitoron egy kedves születésnapi összejövetelt mutat, és ismét mosolyog. Vajon a mosoly takarja el a befelé igyekvő könnyeket, vagy a könnyek mossák tisztára a mosolyt? A derű, a melegség, a pozitív energia az, ami a nőből árad. Szavait bámulat, tisztelet, csend követi.

A másik asztalnál egy új világ tárul az „olvasó” elé. Mosoly. Klárikáé, aki alacsonyabb az átlagnál. Az alacsony testmagasság — felnőtteknél 147 centiméternél kevesebb — genetikai vagy orvosi okok miatt alakulhat ki. A törpenövésűek átlagos testmagassága 122 cm, ami miatt hátrányos megkülönböztetésnek lehetnek kitéve. Az átlagos méretű embereknek téves képzeteik vannak róluk, gyerekek között gúny tárgyává válhatnak.

A „könyv” megnyitja lapjait, közben a derű nem szökik meg az arcáról. Kicsinek született, és alacsony maradt. Volt, aki azt mondta, jó lenne, ha nem lenne, lehetne a szüleinek helyette másik gyereke. De nem adták, szerették. Két sudár termetű fiútestvére lett, ikrek. Kiskorában a kortársai és a nagyobbak még bántották, megdobálták, csúfolták, majd idővel elfogadták. Nem próbált senkinek megfelelni, őszinte maradt, mindig jó tanuló volt. Már felnőtt és teljesen önellátó, a szülei meghaltak, a fiúk külföldön élnek, de rendszeresen látogatják, törődnek vele. Napjait tevékenyen tölti, sokat utazik. A kérdésre, hogyan érzi magát, amikor rácsodálkoznak, nevetve válaszol: ha magas volnék, akkora, mint az átlag, ki venne észre? Derűje ragályos.

A terem egyik sarkában vörös pólóban ülő emberek integetnek egymásnak. Közelebbről nézve kiderül, rosszul hallanak, vagy teljesen siketek. Mégis megértik egymást. A hallássérültek esetében a hallás hallókészülékkel korrigálható, a siketek teljes csendben élnek. A jelnyelv használata fejleszti a perifériás látást és javítja a reakcióidőt is, a zenéből a basszust és a ritmust képesek érzékelni, a figyelmük erős. A siketek többsége szájról tud olvasni, és a testbeszédre is figyel. Sok esetben elszigetelődnek a halló többségtől, hozzájuk hasonlók társaságában érzik jól magukat, mert így nem kirívó a hiányosságuk. Egyikük elárulja: siketek voltak a szülei, valahogy meg kellett értetniük egymást. Ő maga tökéletesen hall és beszél, a bíróságon elmagyarázza, mit jelentenek a nem halló ügyfél jelei. Tolmács. A többiek is bekapcsolódnak. Nevetve mondják, nem lehet őket becsapni, ha nem is hallanak, látnak.

Aranyérem a riói olimpián, ezüstérem Londonban és Pekingben — ezek Borislava Perić-Rankovićnak az eredményei. Asztaliteniszező, a legjobb szerb mozgássérült sportoló, aki a személyes sikerein kívül a többi, fogyatékkal élő sportoló iránti elkötelezettségére és támogatására is büszke lehet.

— A legfontosabb, hogy mindig legyen egy célod, de ez nem lehet túl magasan. Lépésről lépésre kell előbbre jutni, minden lépés egy kis siker a csúcs előtt. Amikor felmásztál a csúcsra, más módon építed fel a személyiséged, megmutathatod a társadalomnak, hogy a helyzettől függetlenül el lehet érni azt, amit terveztél. Az akadályok leküzdésével szerzett belső elégedettség és önbizalom olyan dolog, amelyet nem lehet szavakba önteni — tanácsolja, miközben körbeveszik az „olvasók”, és fotót szeretnének. Borislava nevetve mondja: — Végre alkalmam van híres emberekkel fotóra kerülni! Senkinek nem jut eszébe, hogy korlátokkal él, hiszen egyetlen gesztusával sem utal rá. Ezt még a kerekesszék sem árulja el. Azt, hogy egy szerencsétlenség után mozgássérültté vált, nem említi, az már a múlt.

Egy fiú kiválik a tömegből. Azt mondja, jó ez az esemény. Meghallgatva másokat, biztonságban érzi magát. Boldog. És szomorú. Boldog, mert egészséges, szomorú, mert sajnálja azokat, akiknek nincs olyan szerencséjük, mint neki. Együttérzés. Van remény.