A sorozat a Vendégtanárok a magyar kultúráért program keretében valósult meg. Imre Hilda Újvidéken, Belgrádban és Szabadkán állt a közönség elé. Heti interjúnkban az utóbbi helyszínen lezajlott beszélgetés rövidített, szerkesztett változatát adjuk közre. A kérdéseket Berényi Emőke szerkesztő, kritikus tette fel.

„Mindig baj volt ezzel a gyerekkel. Már két hónaposan is majdnem meghalt bélhurutban. Aztán meg alig akart enni. A bárányhimlő sem kerülte el. Az arcán nyomot is hagyott a betegség. Vézna volt, törékeny, de szívós. Nehezen akarta elfogadni, hogy nem különb, mint a többi gyerek. Magától megtanult olvasni és kérte, hogy vigyék el a könyvtárba. Ki hallott már ilyet? Ahelyett, hogy a többiekkel játszott volna, egyre többször választotta a csendes olvasgatást” (részlet a Minka című regényből).

Hodolik Boglárka felvétele  

— Minka mindig létezett, mert ez a kislány én vagyok. Valóban nagyon korán, még az iskoláskor előtt beiratkoztam vagy beíratott anyukám a könyvtárba, habár nálunk a könyvnek nem volt sem különösebb becsülete, sem szeretete. Faluban nőttem fel, ahol a könyv luxus volt, és otthon nem díjazták különösebben, hogy én olvasok, mert úgy gondolták, ez hiábavaló időtöltés. De én nagyon szerettem a könyveket, és szívesen olvastam. A szép képes marikás és a heidis könyveket lapozgattam, az első igazi könyvélményem viszont a Robinson Crusoe volt, mert úgy gondoltam másodikos koromban, hogy nekem ilyen komoly könyvet kell olvasnom. Természetesen egy szót nem értettem belőle. Utána következtek a Pöttyös meg a Csíkos Könyvek, a krimik… A   nagyon nagy részben önéletrajzi regény, de nem mondom azt, hogy teljes egészében, és nem is merném így vállalni. Ami a kislány része, az ő érzelmei, az én vagyok. Legalábbis azok az én megéléseim. A többi szereplő hellyel-közzel hasonlít, van, aki rá is ismert magára. De például a szüleimnek a története nem teljesen így volt. Mivel én gyerek voltam, nem láttam bele az érzéseikbe, gondolataikba, legfeljebb sejtettem, kitaláltam, hozzágondoltam dolgokat, és alakítottam is, hogy regényszerű legyen. Sokszor elmondtam már, hogy ez a könyv nem születhetett volna meg, ha a szüleim még élnek. Ebben biztos vagyok, mert valószínűleg most nem mehetnék haza.

* A regény egy szeretetre és figyelemre vágyó kislány gyermekkoráról szól, akivel a szülei azért nem tudnak törődni, mert szerelem és megértés nélküli házasságban vergődnek egymás mellett. Nekem úgy tűnik, hogy még magukat sem ismerik eléggé ahhoz, hogy egyáltalán dönteni tudjanak, hogy elköteleződnek-e e mellett a család és a házasság mellett, vagy sem. A szövegeidnek egyébként is nagyon gyakran tárgya a szerelem. Hogyan lehet két ember viszonyáról úgy írni, hogy ne legyen se erőltetett, se unalmas?

— Nagyon szeretek beszélgetni az emberekkel, akik elmondják a történeteiket. Habár amióta írok, rettegnek tőlem, és mondják is, hogy ne írjam meg, amit tőlük hallok, mert nem akarják viszontlátni. Vagy jelzik, hogy ha alakítok rajta, és nem lehet rájuk ismerni, akkor megírhatom. Vagyis én sokat merítek mások tapasztalataiból, meg természetesen a magaméból is. És hát a szüleim életéből is. Visszautalnék arra a mondatodra, hogy nem ismerik eléggé önmagukat a szüleim. Tudni kell, hogy 1975-ben nem önmegvalósítási célokkal éltek az emberek, egyszerűen tették a dolgukat, és nem az volt a legfontosabb, hogy örökösen a lelki életükkel foglalkozzanak. Faluhelyen pláne nem. Az egy nagyon-nagyon más világ volt, mint a mostani. Eszükbe sem jutott az én folytonos szórakoztatásom, menjen csak, és csinálja a dolgát, játsszon a gyermek, és ezzel el volt intézve a nevelése.

* Olyan, manapság népszerű pszichológiai témák is fölmerülnek a kötetben, mint például a családon belüli erőszak. Van egy részlet, hogy minden férfinak eljár a keze, és ezt az asszony úgy fogja fel, mint szükséges rosszat. Abba nőttek bele, hogy anyjukat, nagyanyjukat is megütötték, de tűrtek, mert nem volt más lehetőségük.

— Ez nemcsak falun, hanem a városban is ugyanúgy jelen van, és nem függ attól, hogy ki milyen iskolai végzettségű, hanem egyszerűen a lehetőségtől, hogy a férfiak mit engedhetnek meg maguknak, mire szocializálták őket, hogyan állnak hozzá ezekhez a dolgokhoz, egyszóval emberfüggő. És ez nem sokat változott napjainkra sem, hiszen majdnem mindenki tudja, hogy a szomszédban vagy a szomszéd szomszédjában elcsattant egy pofon, vagy más módon alázzák meg a nőt. Régen nem nagyon beszéltünk erről, manapság viszont bátrabban kimondjuk, de ez még mindig nem sokat változtatott a történéseken, és nem jutottunk el addig, hogy a családon belüli erőszak megszűnjön. Én is azért írok erről a témáról, mert nem szeretném szőnyeg alá söpörni, és ha kimondjuk az igazságot, akkor azt láthatóvá is tesszük. Ezt azonban nem szokták díjazni az olvasóim, mert inkább a kellemes, habos-babos dolgokat, a pozitív kicsengést, a szerelmesek egymásra találását szeretik.

* Az olvasók visszajelzése mennyire befolyásolja azt, hogy miről fogsz írni, illetve miként fejezed be a történetedet? Mennyire próbálsz megfelelni az elvárásaiknak?

— Az olvasói visszajelzések néha nagyon kellemetlenek, mert sokan nincsenek tekintettel arra, hogy ki az író, hogyan ír, vagy mit csinál, lényeg, hogy ők megkapják azt, amiről úgy gondolják, jár nekik. A MyMirror internetes magazinban sorozatokat írok, egyszerre többet is, melyek nem egyformák. Mivel mással is foglalkozom, előfordul, hogy egy-egy rész között eltelik egy hét, néha több is. Ilyenkor már kapom az üzeneteket, hogy mikor folytatom, illetve jó lenne, ha nem kellene ennyit várni. Azt is jelzik, ha nem tetszik a sztori vége, mert a szereplők nem jöttek össze. A szerencsés végkifejletre nagyon nagy az igény, de én ezt nem mindig veszem figyelembe. Menekülök attól, hogy az én történeteim is olyanok legyenek, mint azok a régen közkedvelt szerelmes regényfüzetek. Az érzékenyebb témáknál az olvasók is rendre elmondják, megírják a saját véleményüket, tapasztalatukat.

* A másik tabudöngető téma, mely benne van a regényedben, a női alkoholizmus kérdése.

— Ez egy nagyon lényeges szál, nem hagyhattam ki, hogy az anyukám ivott. Gyerekként még nem volt annyira nyilvánvaló, habár akadtak erre utaló jelek. Miután elkerültem otthonról, nem is foglalkoztam ezzel, de ahogy édesapám meghalt, anyukám felszabadult, és teljesen belemerült az ivásba. Ráment néhány éve, amíg rájött, ha folytatja, akkor belehal, és abbahagyta. De ő olyan családban nőtt fel, ahol az ital meg a cigaretta természetes volt, főleg a férfiak elég korán rászoktak. Én viszont úgy gondoltam, hogy ezt megszakítom. Nem cigarettáztam soha, és nem is iszom.

* Minka számára az igazi menekülési útvonal az iskolakezdés. 

— Én láttam azokat a nőket a faluban, akik csak úgy élnek meg, ha a férjük eltartja őket, és nagyon kiszolgáltatott helyzetben voltak. Megfogadtam, hogy én nem leszek ilyen, én el fogom tartani magam, én máshogy élek, viszont erre csak egy mód volt, ha tanulok. Hát ez a mi családunkban nem volt dicsérendő dolog. Nem is örültek neki olyan nagyon, mert úgy gondolták, hogy egy lánynak nem az a fő feladata, hogy tanuljon. De én tudtam, hogy csak úgy lehet kitörni, ha eljövök otthonról, és meg is tettem mindent ennek érdekében.

* Milyen most hazatérni? Hogy érzed magad itthon?

— Otthonosan, habár sosem tanultam meg jól szerbül, a mai napig sem. Számomra a török kávé marad mindig az igazi, és most is kerestem a régi, gyermekkori édességeket, mert azoknak nagyon tudok örülni. Ezek a kötődések még nagyon megvannak bennem, hiába élek most már harmincnégy éve Magyarországon. Érdekes módon az első húsz év, melyet itt éltem le, sokkal, de sokkal mélyebben gyökerezik a lelkemben, pedig otthon vagyok Veresegyházán is, ahol sokan ismernek. Most másként látom a falut, és sajnálom, hogy már nem sok minden maradt meg. Pedig most veszem észre, hogy milyen érdekes házak találhatóak ott, régen, a gyerekkoromban nem érdekelt. Azt is sajnálom, hogy nincsenek már azok az emberek, akiket ismertem, de ha becsukom a szemem, akkor látom a mellettünk lévő házat is, melyet lebontottak. Minden utcának, minden háznak ismerem a történetét. És szeretem azokat a szavakat is, amelyeket itthon használunk. Szabadka sem idegen, mert itt jártam gimnáziumba, főiskolára, de amikor visszamegyek Magyarországra, akkor ott is otthon vagyok.