Mindig mások árnyékában

Mindig mások árnyékában

Hogy képesek vagyunk-e megvédeni álláspontunkat, tudunk-e harcolni kitűzött céljaink eléréséért, szembe merünk-e szállni az ellenérvekkel, az elsősorban nevelés, jellem kérdése, és számtalan más élethelyzet is kihat rá. Mindenekelőtt az a fontos — állítja beszélgetőtársam —, akad-e környezetünkben olyan személy, aki hajlandó a pártfogásába venni bennünket, ha minden kötél szakad.

— Persze, tudom, hogy a terveink valóra váltása csakis ránk tartozik — kezdi az asszony, aki hangosan, határozottan beszél, de szavai mögött érződik egy bizonyos tartózkodás, ok nélküli félelem, hogy a véleményével egyedül marad. — De ez sok esetben rengeteg kívülálló tényezőtől függ. A földművescsalád két gyermeke közül én vagyok az idősebb, az öcsém négy évvel fiatalabb, és ez a korkülönbség határozta meg a családon belüli „pozíciónkat”. Úgy nőttem fel, hogy egyik szememmel állandóan az öcsémre ügyeltem, hiszen otthon arra ébredtem, és úgy aludtam el, hogy azt hallottam: vigyázz az öcsédre, ő a gyengébb, a sebezhetőbb. Igaz, én nemcsak fizikailag, hanem viselkedésben, érettségben is néhány lépéssel a korosztályom előtt jártam. Ez talán azért volt, mert az anyám sosem épült fel a szülésből, és tíz év múlva meg is halt. Apám nem nősült újra, ami azt is maga után vonta, hogy tizenöt éves koromban részben átvettem az anyaszerepet a családban. Az általános iskola befejezése után — mivel rendkívül jó tanuló voltam — apám gimnáziumba íratott, mert mindig hangoztatta, hogy belőlem jó ügyvéd lenne. Így hát a gimnázium befejezése után jogi karra iratkoztam, és minden nehézség nélkül, idejében elvégeztem az első évet. Közben hetente hazajártam, takarítottam, főztem. Sokszor előfordult, hogy az otthon töltött hétvégén annyi szabadidőm sem volt, hogy elmehettem volna a temetőbe anyámhoz. Akkor beszéltem hozzá, amikor este holtfáradtan ágyba kerültem. Lehunytam a szemem, és félhangosan beszélgettem anyuval. És minden ilyen alkalomnak az volt a lényege, hogy szerinte viselnem kell az asszonyok sorsát, mely időnap előtt rám talált, hiszen mi, nők a családban mindig mellékszerepet kapunk. Lassan megelégeltem, hogy árnyék legyek, de nem tudtam, hogyan kell kilépnem a bűvös körből. Másodéves voltam, amikor szerelmes lettem egy nős férfiba, aki az egyetemen dolgozott adminisztrációs munkakörben. Rendkívül figyelmes volt, mindenben segített, mindig kikérte a véleményemet, és ő volt az egyetlen, aki mellett nem éreztem, hogy mások árnyékában élek.

Terhes maradtam. Nem volt kitől tanácsot kérnem, és a férfi is azt mondta, a babát meg kell szülnöm, mi összetartozunk. Így az apám heves tiltakozása ellenére világra hoztam a lányomat. Igaz, hogy a kicsi apja elvált a feleségétől, ám két év múlva egy másik nőt vett feleségül, nem engem. De velem és a lányunkkal állandó kapcsolatot tartott fenn ő és a családja is. Van egy nővére, aki azt hiszem, sajnált engem mint nőt, ezért oltalmába vett. Közben az öcsém is felnőtt, megnősült, és ott maradt a tanyán apával. Így nyugodt voltam, hogy van, aki gondoskodik róla. Én éltem a „megesett” lányok életét. Persze abbahagytam az egyetemet, és a nem hivatalos sógornőmnek köszönhetően állást kaptam egy nagyvállalat könyvelőségén. Addig nem volt közöm ehhez a szakmához, de egy év alatt szinte mindent megtanultam. Igaz, ehhez arra volt szükség, hogy ott lihegjek a főnököm körül, hogy akkor és annyit túlórázzak — persze ingyen —, amennyit ő jónak talál, illetve hogy ne legyen ellenvéleményem, sőt, véleményem sem. Mindent el kellett viselnem, hiszen otthonról, az apámtól semmilyen segítséget nem kaptam, albérletben laktam, asszonyt fizettem, aki vigyázott a lányomra.

Magam sem tudom, hogyan sikerült kitaníttatnom a lányomat. Igaz, a sógornőm mindig segített, amikor kétségbeejtő helyzetbe kerültem. Mindezt persze valamilyen módon meg kellett hálálnom, hát ismét árnyember lettem. Az életem folyamán annyiszor kellett árnyékká válnom, hogy szinte el sem tudtam képzelni, hogy valamiben önálló véleményem, álláspontom legyen. Arra nagyon vigyáztam, hogy a lányom előtt legalább a tekintélyem látszatát megőrizzem. Ne kérdezze, milyen érzés, ha egy szókimondó, talpraesett embernek állandóan le kell nyelnie a véleményét és mindazt a megaláztatást, lekicsinylést, amelyet a nála ostobábbaktól szenved el. Tudom, hogy ez nem kötelező, de sosem voltam olyan helyzetben, hogy nyilvánosan is ki mertem volna lépni mások árnyékából. Halálosan belefáradtam az életbe, pedig még hatvanéves sem vagyok. A napokban ment férjhez a lányom, akivel a felnőtté válása közben sikerült kialakítanom egy egészséges, őszinte viszonyt. Azt hiszem, az utóbbi években engem ez a helyzet tartott talpon. Mert végérvényesen belefáradtam abba, hogy az én munkámért másokat dicsérjenek.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Mindig mások árnyékában
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.12.12.
  • LXXIV. évfolyam 49. szám
Mindig mások árnyékában
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.12.05.
  • LXXIV. évfolyam 48. szám
Facebook

Támogatóink