— Nem olvastam el minden könyvet, melyet itt a szobában felhalmozva látsz, de tudod, milyen az ember, mindig az új iránt ácsingózik.

Kezembe veszem az éppen aktuális könyvet, melyet olvas, tele van jegyzetekkel, aláhúzott mondatokkal.

* Szeret jegyzetelni a könyvekbe?

— Persze. Bár Csáky S. Piroska barátnőm mindig mondogatja, te Rózsi, megszentségteleníted a könyvet! Én viszont szeretem aláhúzni azt, ami fontos és érdekes, jellemző a kötetre, és jegyzetelek is bele. Most éppen Káich Katalin legújabb, Identitáskeresésben című könyvét olvastam, Leïla Slimani Altatódal című Goncourt-díjas regényét, valamint Bodor Anikó Vajdasági magyar népdalok című csodálatos, az énekes népi gyermekjátékokról írt könyvét. S a traN(S)zakció sorozat legújabb fordításkötetei között böngészek.

Jódal Rózsa

* Igazából azért is jöttem, hogy gratuláljak a Magyar Életfa díjhoz.

— Az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ javasolt, aztán Sutus Áron hívott fel, és gratulált. Ez már a második életműdíjam, úgyhogy most már nagyon sokáig kell élnem. A Herceg János-díjat 2019-ben ítélték nekem. Az nem életműdíj, de én azért kaptam, mert olyan vén vagyok, hogy nekem életműdíjként adták. Azt az elismerést nagyon szeretem, ez pedig egy meglepetésdíj volt, nagyon meghatott, hogy még gondolnak rám. Az ember dolgozik, alkot, és nem mindig jön visszajelzés a nagyközönségtől. A jó ég tudja, tetszik-e neki, amit csinálunk, vagy sem. Sokan gratuláltak a díjhoz. Személyesen, telefonon, e-mailben és levélben is.

* Egyértelmű volt, hogy az írás lesz a szakmája?

— Életszerű volt. Egyke voltam, ráadásul kései gyerek. Anyám csüngött rajtam, s amit ő csinált, számomra az volt a minta. Imádtam anyámat. Nekem van két jó barátnőm, de ő volt az az igazi, a pótolhatatlan. Mindent elmesélt önmagáról, ami nem jellemző egy szülőre. Azt akarta, hogy tanuljak a kudarcaiból és a sikereiből. Tanár volt, s én is az akartam lenni. Ő maga is sokat írt, és láttam, hogy milyen megnyugvást hoz számára az írás. Láttam rajta az örömöt és persze a kínlódást is, a sok áthúzott, eldobott papirost. Akkor még mechanikus írógéppel írt. Ez a gép a mai napig megvan, gyönyörű kalligrafikus betűi vannak. Én is megtanultam rajta írni, aztán megkért, hogy másoljak le ezt-azt, kaptam érte zsebpénzt, aztán már diktált is. Mint egy gépírónőnek.

* Az első novellája a Képes Ifjúság elődjében, az Ifjúságban jelent meg.

— Így van. Írogattam, s egyszer Fehér Ferenc, az Ifjúság akkori irodalmi szerkesztője levelet írt, hogy meglátogatna bennünket Versecen. Gondoltam, anyámra kíváncsi, de ő elsősorban velem akart beszélni. Kérte, mutassam meg a jegyzetfüzeteimet. Kíváncsi volt, anyám beleír-e. Gyanakodott. Akkoriban egyébként nemigen lehetett füzetet kapni, s pénzünk sem volt sok, úgyhogy régi dolgozatfüzetekből vágtam le a használható részeket, és cérnával varrtam össze. Feri látta, hogy bizony ezt mind én magam írtam. Elkezdtem hát publikálni az Ifjúságban, és más lapokban is. A Magyar Szó ösztöndíjasa lettem, ott volt egy -zsi nevű rovat, melyről eleinte nem tudták, hogy ez nemcsak a Zsu-zsi, hanem a Ró-zsi rövidítése is. Egyik kollégával, Báthy Zsuzsival felváltva írtuk, és mert ő már szerkesztőségi tag volt, ismerték, vele kötötték össze, őt dicsérték meg, milyen színesen ír. Akkoriban bővült a Jó Pajtás, kellett egy színesen író munkatárs, kiderítették, hogy a -zsi én (is) vagyok, így odakerültem, s ott is ragadtam húsz évre.

* Hallgatom, ahogy beszél, s azon töprengek, vajon ezt a fiatalos, életerős énjét talán éppen innen hozza? Hogy gyerekeknek írt, gyerekek között volt, maga is egy picit gyermek volt köztük?

— (Nevet.) Hát biztos van benne igazság. Nagyon sokat voltam gyerekközegben. Hetente kétszer úton voltunk. Iskolákba, gyermekintézményekbe látogattunk, külföldre utaztunk találkozókra, bolgár, lengyel, bukaresti, kolozsvári, magyarországi, szarajevói gyereklapokkal tartottuk a kapcsolatot, látogattuk egymást. Mindig gyerekközelben voltam — nekem is kicsik voltak akkor a fiaim —, s én magam is elgyerekesedtem egy picit közöttük.

* Hadaró Jutkaként mikor kezdett el írni?

— Amikor egyszer arra kértek, írjak kritikát egy operáról. Azt mondtam, jó, de úgy fogom megírni, mintha egy gyerek írná, nevet is találok neki. Nagyon bevált. Először művészetekről írtam, aztán Jutka már a családjáról, pajtásairól, tanárairól, szüleiről is. Mindenki elhitte, hogy van egy kislány, aki ír nekik, és hogy ez nem is én vagyok. Kaptam a leveleket: kíváncsiak voltak, mi lehet az igazi vezetéknevem, melyik újvidéki iskolába járok, és hányadik osztályba. Aztán arról írtak, hogy a lófarok már nem trendi, s hogy öltözhetnék divatosabban. Erre felkértem a kis olvasókat, hogy tervezzék meg a frizurámat és a ruházatomat. Rengeteg rajz érkezett, pályázatot hirdettünk belőlük — többször is —, az olvasók szavaztak, s a nyertes rajz alapján az illusztrátor átrajzolta, „átöltöztette” Hadaró Jutkát. A fejlécen látható frizurája az évek folyamán legalább hatszor változott. Ruhái pedig a belső illusztrációkon hétről hétre, az eseményektől függően.

* S találkozni nem szerettek volna a gyerekek Jutkával?

— Dehogynem. „Töltsd velünk a hétvégét, a szüleim is várnak” — írták. A fiúk moziba hívták. Szóval szerették volna kideríteni, ki is Jutka valójában. Nagyon beleéltem magam, de húsz év után azt éreztem, váltanom kell. Közeget, témát, mindent. Emberként és íróként is. Ekkor kerültem a rádióba. A hangjátékírás, dramatizálás, adaptálás, szerkesztés s az ezzel járó feladatok teljesen lefoglaltak. Ezek is nagyon izgalmas évek voltak, ami a munkát illeti. Azért a Jutka rovatot rádiósként, tiszteletdíjasan, a lap főszerkesztőjének kérésére még további hét évig írtam. Összesen huszonhét évig. Ha belegondolok: ez valójában egy folytatásos regény volt!

* Több gyerekirodalom volt akkoriban, mint most?

— Több. De nem mindenki tud gyerekeknek írni. Én magam is annak idején — mint a Jó Pajtás irodalmi rovatának vezetője — felkértem írókat, költőket, hogy írjanak gyerekeknek is, de nem mindenki tudta ezt megugrani. Ehhez kell egy külön rekesz a fejben, hogy úgy tudj gondolkozni, mint egy gyerek.      

* Régóta Újvidéken él. Mit szeret benne legjobban?

— Azonnal megszerettem a várost. Annak a hajdani Újvidéknek volt egy csodálatos otthonérzéses, bensőséges hangulata. Főiskolás barátnőmmel elragadtatva sétáltunk az utcáin, minden olyan szépnek tűnt, még a macskák is szebbek voltak, mint máshol. S ott volt az Ifjúsági Tribün, mi állandóan ott lógtunk, én magam is olvastam ott fel az akkori írásaimból. Színházba, moziba, operába jártunk, balettelőadásokat látogattunk, összejártunk, nagy társasági élet folyt.

* Amikor a felnőttekhez szól, miről ír?

— Amit megéltem, amit láttam, s amit fontosnak tartottam közölni nemzedéktársaimmal. Olyan témák kerültek terítékre, amelyek jellemzőek voltak a korra, a közegre, amelyben éltünk. És persze elsősorban a nők belső érzelmi világában vájkáltam, hiszen azt jobban ismerem.

* Ha egy dolgot üzenne a mostani fiatal íróknak, költőknek, akkor mi lenne az?

— Hogy bátran írjanak, ne féljenek se a szerkesztőtől, se a társaiktól. Mert néha jó, hogy rámutatnak az ember hibáira, de amikor rosszhiszeműen bírálnak, karikíroznak, akkor elvehetik a kedvét az írástól. Tehát tanulják meg a hallottakból kiszűrni a számukra fontos dolgokat. Nagyon örülök, hogy azt látom, milyen sok fiatal író, költő van most körülöttünk. Nekem szívügyem, hogy népszerűsítsem a vajdasági magyar irodalmat. Hiszen ők nektek írnak, rólatok írnak, kedves olvasók, tessék megismerni egymást, s megvenni ezeket a könyveket.

* Van olyan fiatal, aki meglepetést szerzett a kötetével?

— Van bizony. Több is. Terék Anna, Sándor Zoltán, Bíró Tímea, Döme Szabolcs, Kocsis Árpád, Losoncz Márk, Tékiss Tamás, Celler Kiss Tamás. Például Kormányos Ákosnak az első kötete nem nagyon tetszett, úgy éreztem, túloz a nyersességével. Viszont a második egészen elvarázsolt. S annak is örültem, hogy nem csak nekem tetszik, hiszen ösztöndíjat is kapott. Örülök, ha sikerük van azoknak, akiket én is tehetségesnek tartok. 

* Volt olyan időszak, amikor nagyon nehéz volt?

— Mindenkinek van ilyen korszaka. Én nagyon sokat sírtam régen. Éjszakákat sírdogáltam át. De most már nem sírok. Nincs kevesebb gondom, viszont az ember valahogy megkeményedik, hozzáedződik a bajokhoz. Sok minden, amit szerettem volna, csak később valósult meg. Ha megvalósult. De egyébként is későn érő típus vagyok. Kis, vékony leányka voltam, pipaszárlábakkal, hosszú copfokkal, még akkor is, amikor majdnem mindenki más már „komoly”, mutatós nagylány volt a korosztályomból. De az ember előbb-utóbb eléri azt a kort, amelyre vágyik, sőt akár szeretné, akár nem, meg is haladja azt — fejezi be Rózsa a mesét, melyet még egy pohárka sangría mellett könnyedén folytatunk egy rövid ideig, majd csomagol az útra pogácsát s egy kis csokit, hogy kibírjam Szabadkáig.