Összedőlt ház valahol a Bánságban

Nagy a baj
A Hét Nap stábja az ár első hulláma idején kereste fel a veszélyeztetett bánsági területet. Hogy nagy baj lehet, arra a torontálszécsányi általános iskolában berendezkedett válságtörzs, illetve az itt ideiglenes menedéket lelők figyelmeztettek minket. A tantermekben sebtében elhelyezett szivacsokon emberek pihennek, a bejárati csarnokban pedig a televízió köré gyűlt elkeseredett parasztemberek kísérik figyelemmel, sűrű füstöt eregetve, a legújabb eseményeket. Az árhullám első szakaszában, mintegy kétezer lakost telepítettek ki, erősítette meg ottjártunkkor az iskola igazgatónője, Milena Zekiæ asszony, aki szerint minden segítség jól jön, akár élelmiszer, akár ivóvíz, akár takaró formájában. Az iskolában nyert ideiglenes elhelyezést a módosi (Jaša Tomiæ) Horváth Erzsébet is, aki egy szál ruhában menekült el a faluból. Erzsi néni láthatólag zavarban volt, amikor megszólítottuk. Elmondta, hogy már több nappal ezelőtt figyelmeztették az illetékeseket, hogy számolni kell az árral. Több embert ki is küldtek, de azok semmit sem csináltak, csak ittak. Aztán, amikor jött az ár, már késő volt. Erzsi néni két napja nem látta a fiát, aki a faluban maradt, menteni a menthetőt. Latinkics Rosa jóval keményebben fogalmaz: ,,Ilyet nem láttam még a bombázások alatt sem! Módos eltűnt a térképről, s többé nem is lesz rajta" -- mondja elcsukló hangon.
Először Módosra próbáltunk bejutni, de hiába. A falutól mintegy másfél kilométerre kénytelenek voltunk autónkat leállítani, az ár ugyanis teljesen elöntötte a faluba vezető utat és a környéket, lehetetlenné téve a továbbhaladást. Egy idős férfi traktorral próbálkozott a faluba bejutni. Felkéredzkedtünk hozzá, de háromszáz méternél tovább nem jutottunk, mert amikor a víz már a jármű vezetőfülkéjébe kezdett beszivárogni, sofőrje jobbnak látta, ha visszafordul.
,,Holnapra ez lesz a Pannon-óceán!"
Légvonalban pár kilométerre van Párdány (Meða) települése, a határövezet miatt azonban mintegy harminc kilométeres kerülővel lehetett csak a faluba bejutni, ahol teljes fejetlenség fogadott minket. Útközben több traktort, illetve állatokat szállító járművet hagytunk el, ami a sietség és a pánik jele volt: az emberek menekültek. A központot lehetetlen eltéveszteni, a egyenesen oda vezet az út. Itt volt felállítva a falut védelmező válságtörzs is. Az út mentén néhány katona homokzsákokat készített, odébb egy markológép távozott ismeretlen irányba. Mint a helyszínen megtudtuk, ezt a falut is az árhullám veszélyezteti, ezért a védelmet is körkörösen szervezték meg, azaz minden utca végén földből hányt ideiglenes gátakkal és homokzsákokkal igyekeznek útját állni a kérlelhetetlenül gyülemlő víznek. A falu egyik végébe visz utunk, hogy megszemléljük a munkálatokat, de az egyik ottani házban lakón kívül senkivel sem találkozunk. ,,Mind elmentek. De segíteni senki sem jön. Nézze, a víz már itt van az udvarban, pedig délben még nem volt sehol!" -- mondja zaklatottan a nevét elhallgató középkorú asszony. Tehetetlenségünkben visszamegyünk a központba. A kocsmában telt ház van. A kocsmáros a rendkívüli állapotot kihasználva a sört állítólag az eddigi harmincöt dinár helyett negyvenötre emelte. Találomra elindulunk az egyik utcán, s imitt-amott embereket látunk az autóból. Körülbelül öt percig haladhattunk gyaloglólépésben, amikor mintegy százfőnyi csoportra leszünk figyelmesek. Az autóból kiszállva megállapítottuk, hogy bizony ez a falu keleti vége. Innen már látható a román-szerb határ és az őrbódé. Szóba elegyedünk a lapátokkal felszerelkezett emberekkel, s szinte azonnal kiderül, hogy a szomszédos Magyarittabé és Szerbittabé lakosai ők, és azért jöttek, hogy segítsenek. Már este tíz körül járhatott az idő, a hőmérséklet pedig alig lehetett több öt-hat foknál. Mint megtudjuk, a segítőkész emberek délután hat körül érkeztek, szervezetten. A fejetlenségben azonban eddig csupán azzal bízták meg őket, hogy zsákokat tömjenek meg földdel, illetve erősítsenek meg egy ideiglenes gátat. Néhány méterrel arrébb egy markológép zakatol, s mi csak tehetetlenül nézzük mintegy kétszázan, hogy hogyan igyekszik sebtében gátat emelni az alig néhány méterre lévő, s egyre inkább dagadó víz elé. Pár száz méterre a falu temetője, melyet már elöntött a víz, a sáncok túloldalán néhány víz alatt álló, immáron üres falusi ház, melyet éppen akkor kapcsolnak le a villanyhálózatról. A helyzet morbidságát mutatja, hogy míg a munkagép sietve menti a menthetőt, addig mintegy száz-százötven ember lábhoz tett lapáttal csak nézi a műveletet. A víz pedig vészesen közeledik. ,,Nézzen csak körül!" -- mondja az egyik ittabéi. ,,Rajtunk kívül itt mást nem lát. A többiek még most is mind a kocsmában vannak, amikor a falut a pusztulás fenyegeti" -- mondja, s hozzáteszi: ,,Egykor itt a Pannon-tenger volt. Holnapra ez lesz a Pannon-óceán!" Kicsit arrébb, egy hatvan év körüli sovány bácsikára leszünk figyelmesek, aki csendesen és szomorúan tiltakozik ez ellen a kijelentés ellen. Mint megtudjuk, ő az egyik itteni kisbirtok tulajdonosa, Ignjatoviæ Nikola bácsi. Hallani sem akar arról, hogy innen elmenjen. Szomorúan fakad ki: ,,Mindent megígértek, de semmi sem lett belőle! A víz meg már itt van a házamtól három méterre!" -- mondja elkeseredetten, s egy pontra mutat. ,,Ha lenne pisztolyom, ezeket mind agyonlőném! Ahelyett, hogy dolgoznának, bent isznak a kocsmában, nem érdekli őket semmi sem."
,,Már bánom, hogy eljöttem, holnap nem is jövök"
Terepjáró kíséretében egy újvidéki rendszámtáblájú autó érkezik, kiszáll belőle valaki, feláll a gátra, körülnéz, majd egy ,,aha" után visszaül az autóba, és elviharzik. Az idő múlik, az ittabéiek türelmetlenkedni kezdenek. Egyre többször halljuk: ,,Azt mondták, hogy dolgozni kell ide jönni, s nem állni ebben a fene nagy hidegben. Már bánom, hogy eljöttem, holnap nem is jövök." Félóra múlva egy újabb terepjáró érkezik, kiszáll belőle egy szakállas úr. Konzervet oszt szét az ott lévőknek, majd néhány szót mond. Hirtelen nagy sürgés-forgás keletkezik, az ittabéiek szorgosan tömik földdel a zsákokat. Mintegy húsz perc alatt a zsákok meg is telnek. Egy részüket az erőgéppel a pár méterre lévő kritikus szakaszhoz viszik, s mintegy húsz perc alatt végeznek. A másik részt egy utánfutóra dobálják fel. Traktorok és autóbuszok érkeznek, s az ittabéieket felterelik a járművekre. Pár perccel múlt tizenegy. Egyre hűvösebb az idő, így visszatérünk az autóba. Pihenni próbálunk valamicskét. Kis idő után éktelen dörömbölésre és reflektorfényre ébredünk. A rend éber őrei azok. Igazoltatás, motozás, adóvevő-készülékek, és miután megállapítást nyer, hogy azok vagyunk, akik, s a részünkről semmiféle diverzánsakció veszélye nem fenyeget, a járőrparancsnok elnézést kér a kellemetlenségért, s hozzáteszi: ,,Ez itt veszélyes terület. Meg a víz is gyanús. Jobb, ha visszamennek a központba. Ne maradjanak itt". A szomszéd házban hagyjuk fényképezőgépeinket, s megkérjük az ittenieket, hogy töltsék fel bennük az elemet, majd reggel visszajövünk értük.
Rendőri kísérettel visszatérünk a központba, álomba merülünk, de nem sokáig. ,,Parancsot kaptunk, hogy még egyszer le kell magukat ellenőriznünk. Adják ide az igazolványukat, útlevelüket, a presskártyájukat" -- utasít a rend éber őre, s látszik rajta, hogy parancsot teljesít, nincs kedve az egészhez. Fél óra múlva visszajön sűrű elnézéskérés közepette, mondván, csak a munkáját végzi, de minden rendben, szabad mozgást kaptunk, mindenkivel beszélhetünk, fényképezhetünk ott és ahol akarunk, kivéve a rendőrség egyenruhás tagjait. Teára invitál minket, mert látja, hogy átfagytunk. Udvariasan elhárítjuk, mondván, hogy napfelkeltével már dolgozni akarunk. ,,Rendben, maguk tudják, csak vigyázzanak, a víz egyre nagyobb!" -- figyelmeztet, és búcsút int.

Ignjatović Nikola portájának bejáratától másfél méterre már a víz az úr

Mi lesz velünk?"
Hajnali öt körül kelünk, s visszatérünk a tegnapi munkálatok helyszínére. Elkeseredve állapítjuk meg, hogy a víz elmosta az egyik hevenyészve és megkésve emelt gátat, s most oldalról tör előre, körbefogva ezzel a jó sáncokat is. Nikola bácsival találkozunk, aki ünneplőbe öltözve fogad minket. ,,Jöjjenek, főzök maguknak kávét, meg az elemeket is feltöltöttem". Elkapva csodálkozó tekintetünket, hozzáteszi: ,,A kapitány is a legszebb ruhájában süllyed el a hajójával együtt..." Leülünk Nikol bácsi szerény kuckójában, cigarettára gyújtunk, s várunk a kávéra. ,,Bocsánat, kicsit tovább fog tartani, az este kikapcsolták a gázt" -- mondja az öregember. Az udvarra megyünk, s látjuk, hogy a víz már vészesen közelít. A kerítéstől alig lehet másfél méterre. Hiába győzködjük az öreget, hogy menjen el, mentse az állatait, amíg nem késő. Hajthatatlan. ,,Hova menjek? Mindenem itt van. Az egész életem. Nem hagyom itt. Inkább elsüllyedek vele együtt" -- mondja elszántan. Nincs mit tennünk. Kezet szorítunk az idős lálóval, akinek még ezekben a vészterhes percekben is van rá gondja, hogy a vendég elégedetten távozzon: ,,Ugye jó volt a kávé?" -- kérdi. Összetalálkozunk a már ismert rendőrökkel, akik barátságosan, de aggódva csóválják a fejüket: ,,Nem lesz ez így jó. A gát nem bírja sokáig. A falut el fogja önteni az ár." Visszamegyünk a központba, ahol munkagépek sorakoznak fel. Kapkodás, ordítozás. Megtudjuk, hogy a víz áttörte az egyik gátat, s most a falu bekerítésének veszélyével fenyeget. A helyszínre megyünk, ahol megfeszített erővel folyik a munka: két markológép próbálja megerősíteni az áttört szakaszt. De már késő. Hatalmas mennyiségű víz szivárgott át, a megkésett munkálatokkal már nem lehet helyrehozni az esti figyelmetlenségből keletkező bajt. Az itt lévők aggódva kérdik tőlünk: ,,Maguk újságírók? Mit hallottak? Mi lesz velünk?" Egy idős asszony így kesereg: ,,Nézze, az ott az én házam! Ha ez így megy tovább, holnapra a helyén már nem lesz semmi, csak rom." Megjegyzésünkre, hogy talán jobb lenne elmenni, a főleg asszonyokból álló csoportból hangos szitkozódás hallatszik: ,,Hova menjünk? Mindenki azt mondta, hogy nem lesz semmi baj! Napokig ezt mondták! Most meg már késő. És nem csinálnak semmit. Senkit sem érdekel, hogy mi lesz velünk!" -- mondják felháborodva. Az egyik asszony így fakad ki: ,,Ez mindig így volt. Előbb a kommunisták b...ak minket ötven évig, aztán a Miloševiæ, most meg ezek. Szégyelljék magukat!" Pár méterrel arrébb újabb munkagépek kezdenek el dolgozni.
Az idő már dél körül jár. Elhagyjuk Párdányt, s megpróbálunk bejutni Módosra. Reménytelen kísérlet. Újra felkéredzkedünk egy traktorra. A szorgos gazda szomorúan mondja, hogy a barátjához megy, élelmet próbál vinni a jószágoknak. A másik barátja inkább a vízbe fúlt, mikor az állatait elmosta az ár. Meg kell előzni a nagyobb bajt. ,,Szegény népek laknak itt. Azt a magyar falut, ott, Káptalanfalvát teljesen elöntötte a víz!" -- mondja, s látom, hogy a nagydarab ember szemében könnycsepp jelenik meg. ,,Az itt élő népek születésük óta ismerik egymást. Együtt nőttünk fel. Most meg mindenünk odaveszett. Egy életen át gürcöltünk, nyomorogtunk, s most az a kevés is tönkrement. Nem tudom, mi lesz velünk..."
A traktor hirtelen megakad. Addig sem jutunk el, mint előző nap. Mintegy száz méter után a járműnek vissza kell fordulnia, mert a víz lehetetlenné teszi az út folytatását. Mi is feladjuk. Beülünk az autóba, és az azóta szintén veszélyeztetett Istvánföldjén (Krajišnik) elhagyjuk a térséget. Mi elmentünk, de az ott élők maradtak. Hogy hibázott-e valaki vagy sem, nem a mi dolgunk eldönteni. De ezeken az embereken segíteni kell. Mert ezek az emberek a mindenüket elveszítették. Mert Nikola bácsi, Rosa és Erzsébet néni csak három a sok ezer bajba jutott közül. Rajtunk is múlik, hogy minél előbb talpra álljanak. Kedves olvasóm, segítsen Ön is a bajbajutottakon!