— Sajnálom, hogy nem vagyok tíz évvel fiatalabb, akkor talán még javíthatnék valamit az életemen — mondja halkan. — Most úgy érzem, hogy késve értettem meg, hogy a jutalom vagy a büntetés mindenkinek érdeme szerint jár. Nem vagyok túl vallásos, babonás meg egyáltalán, de megtanultam, hogy valahonnan látják a tetteinket, és azt vagy jutalmazzák, vagy büntetik. De én gyermekkorom óta mindig azt tettem, amiről úgy éreztem, hogy helyes, nem hallgattam mások tanácsára. Idős szülők egyetlen gyereke vagyok, a szüleim értelmiségiek voltak. A város egyik csendes negyedében volt takaros családi házunk, melyet az apám a szüleitől örökölt. Olyan igazi polgári úriház volt, ahol a szárazkapu bejárat egyik ajtaja mögött úgynevezett cselédszoba volt. Ebben a szobában élt Bori néni, aki pici koromtól kezdve vigyázott rám. Ötödik osztályba jártam, de még mindig Bori néni kísért ki a kapuig, ha iskolába vagy a zenedébe mentem. Nem volt rokona, nálunk úgy élt, mint a család tagja. Minden csínytevésemről tudott, és sosem árult be a szüleimnél, akik dolgoztak, elsősorban azért, hogy nekem mindent megadjanak.

Bori néni halála után egy kicsit változtak a szokások. Sötétedés után nem mehettem játszani az utcára, jókat futballozni vagy verekedni az utcabeli fiúkkal. Anyám vette a kezébe a sorsomat, és igazi, illedelmes lányt akart faragni belőlem. De én, mint egy vadló, mindenáron a saját utamat akartam járni, amit anya nem tudott elfogadni. Nehezen hajlítható „facsemete” voltam, azt hittem, mindent tudok. Így váltam felnőtté. Újvidéken szereztem meg az egyetemi diplomát magyar szakos tanárként, de a tanügyben mindössze két évet dolgoztam. A községházán kaptam munkát, és idővel osztályvezető lettem. Közben persze voltak szimpátiáim is. Különösen egy egészségügyi ellenőr volt nagyon kedvemre való. De sajnos amikor udvarolni kezdett, és elvittem bemutatni a szüleimnek, anya nagyon csalódott lett, mert kitűnt, hogy az illető egy olyan szegény család gyereke volt, akit anya régóta ismert, és nem volt megelégedve a választásommal. Volt egy magánvállalkozó munkatársnője, aki a harmincéves, „egyetemista” fiának engem nézett ki, és ettől az anyám el volt ragadtatva. Persze, nem hallgattam rá, titokban megesküdtünk a választottammal, de ezt anyáék nem tudták megbocsátani.

Keményfejűként nem akartam megmondani nekik, hogy a szerelem gyorsan kihűl, ha nincs elég pénz az életre. A férjem szorgalmas volt, de egy kicsit mulya, én irányítottam az életünket. És ez nem sikerült minden esetben kifogástalanul. Igyekeztem, de a férjem szüleit nem tudtam elfogadni szülőkként. Amikor az anyósom meghalt, apósom egyedül maradt a lakásban, mert a férjem öccse Zentán élt, oda nősült. Apósom javasolta, hogy hurcolkodjunk hozzá, a külvárosban volt családi házuk. De nekem ez nem tetszett, a vert falú, öreg házak jellegzetes szagát éreztem mindenhol, még apósomon is! Amikor sikerült a férjemet rábeszélni, hogy vágjon bele egy munkatársával magánvállalkozásba, egy kicsit rendbe jött a helyzetünk. Vettünk egy „hozzánk illő” házat, és három év alatt szültem két gyereket. Kevesen feleltek meg az elvárásaimnak, így barátunk nem sok volt.

Amikor anyám ágynak esett, kérték, hogy költözzünk haza, de nem akartam. Eladták a házat, falura költöztek, és mivel nem volt szoros kapcsolatunk, egy tanyasi családdal kötöttek eltartási szerződést, és a haláluk után a házat ők örökölték. Hozzánk eljárt apósom, ő hordta be a kamrába a tűzifát, télen kora reggel elsöpörte a havat. Idegesített, hogy dohos szaga van, sáros volt a gumicsizmája, így sokszor a teraszon adtam neki kávét vagy teát. Sosem panaszkodott, semmit sem vetett a szememre. Amíg a fiúk kicsik voltak, bárhová elmehettünk, ő vigyázott rájuk. Amikor nagyobbak lettek, az idősebb fiam sokszor mondta: Anya, olyan szívtelen vagy, olyan hideg vagy a nagyapával, hogy azt rossz nézni. Vigyázz, mert lehet, hogy egyszer visszakapod! Erre csak akkor gondoltam, amikor megműtötték a gerincemet, és nem volt, aki adjon egy pohár vizet. A fiaim megnősültek, de a menyeim elég hűvösen viselkednek velem. A férjem tavaly nyugdíjba vonult, de ha csak egy kis ideje van, elmegy a klubba sakkozni, kártyázni a kollégákkal. Amikor ezt szóvá tettem, azt mondta, én sem estem hasra sose senki előtt. A múltkor, egy hatalmas zivatar idején letört a diófánk ága az udvarban. Senki sem volt rajtam kívül otthon. Hívtam telefonon a férjemet, de azt mondta, ha eláll a vihar, majd hazajön. Addig üljek a fenekemen. Nagyon megsértődtem. De talán akkor eszméltem rá először, hogy bármit tesznek is körülöttem, rászolgáltam.