Ahogy „forgott” a vetítő kereke, egyszer csak megjelent a vásznon Pálfi Ervin mint Weisz Aladár. Körülöttem a teremben rögtön meg is indult a mozgolódás, sutyorgás: „Ez nem az a szabadkai színész?”; „Nézd már, a Pálfi Ervin!” Így hát úgy döntöttem, elhívom teázni, hogy meséljen egy picit a filmről ő maga.

— 2008-ban Kisvárdán játszottuk a Szomorú vasárnap című előadásunkat, s utána odajött hozzám egy hölgy, bemutatkozott. Ő volt Fekete Ibolya. Elmondta, hogy filmrendező, s tervezi az új alkotását, melyre még nincs meg a támogatás. Látott az előadásban, és szeretné, ha játszanék a filmjében — ha van hozzá kedvem. Természetesen azonnal rávágtam az igent. 

* Ez 2008-ban volt. A film viszont elég friss.

— Igen. Akkor ott megadtuk egymásnak az elérhetőségeinket, majd teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok, az évek, és nekem már ki is törlődött az emlékezetemből mindez, amikor egyszer csörgött a telefonom. A film gyártásvezetője hívott. Azt sem tudtam, miről van szó, csak sejtettem, hogy erről a filmről. Hát így kerültem bele. Öt nap forgatásom volt. Nagyon más a film. Ott a színésznek minden alá van rakva. És valóban lehet csak arra koncentrálnia, hogy mit és hogyan játszik. Jó lenne többet filmezni. Nagyon élveztem.

* Egy ilyen nagyobb kaliberű játékfilm esetében az egész forgatókönyvet megkapod, vagy csak a rád vonatkozó részeket, egy összefoglalót?

— Az egészet kézhez kaptam. De egy ilyen forgatókönyv tele van szakkifejezéssel, jelöléssel, helyszínnel, nem találod fel magad benne elsőre, azt nézed, hogy mennyi szöveget kell majd megtanulni. Viszont a rendezőnő adott egy kis szabadságot a szöveg esetében. Olyan is volt, hogy forgatás közben ajánlotta, hogy a leírtak helyett valami mást mondjak. Közben is alakult. Hiszen ott találkozik először a színész szájával a szöveg.

* A forgatásra hogyan emlékszel vissza?

— Elsősorban az maradt meg, hogy mekkora élmény volt azokkal a színészekkel együtt lenni, dolgozni. Szervét Tibort például még akadémista koromban, a részképzésünk alatt láttam Pesten egy Ványa bácsiban, s a darab, valamint az ő előadásában a színpadon megjelenített Asztrov doktor is lenyűgöző volt — erre most ott találom magam mellett egy öltözőben, fodrászatban. Ezek nagy élmények. Ónodi Eszterrel is sokat beszélgettem, az ő férje ugyebár Keszég László, sok mindent tud Vajdaságról, ismeri a Smokit vagy a szabadkai joghurt csodálatos ízét. Ő nagyon kommunikatív mindenkivel, és sok közös témát is találtunk.

* Mi volt a legnehezebb ebben a munkában?

— Az, hogy nincs elég rutinom abban, hogy mi az a mennyiség, amely a filmhez kell. Mi a sok színészileg, illetve mi a kevés. Az sem mindegy, hogy éppen egy közelit vesznek-e rólad, vagy egy totált. Konkrétan ennek a filmnek a forgatásán is megtörtént, hogy bemutattam egy gesztust, de a rendezőnő a jelenet után megkért, hogy ne csináljam, mert a képen ez nagyon sok, inkább játsszon az arcom, mögötte pedig a gondolat. De ezek jó dolgok, mert kapok visszajelzést, és tudom, mit nem kell csinálni.

* Mit éreztél belülről? Hogy sok vagy néha, vagy inkább azt, hogy kevés, mert visszaveszel?

— Belülről azt éreztem, hogy el vagyok veszve.

* A filmet nézve ez eszembe sem jutott volna.

— Nem tudom, milyen kívülről, mert képzeld, még nem láttam a kész filmet. A bemutatóra nem sikerült eljutnom, azt hiszem, főpróbahetünk volt, utána játszották Szabadkán, a palicsi filmfesztivál keretében, el is mentünk Elvirával (Gál Elvira, Ervin felesége — a szerző megj.), de nem jutottunk be a moziba, mert olyan sokan voltak. Én pedig úgy gondoltam, nem fogok könyökölni, hogy engedjenek be, mert én játszom a filmben.

* Azért, remélem, sikerül valahol megnézned, mert nagyon jópofa kis mozi lett.

— Meg fogom nézni, az biztos.

Ha olvasóink tehetik, szintén csapjanak le a filmre, s nézzék meg Ervinestül, mindenestül. Megéri.

Egy kis előzetes: