* Hogyan indult a művészi karriered? Már fiatal korodban bújtad a képregényeket? 

— Óvodás és kisiskolás koromban „rajzfilmkészítő” (akkor így hívtam) szerettem volna lenni. Egész gyerekkoromban kaptam olyan visszajelzéseket, hogy jobban rajzolok a társaimnál. Aztán olyan tizenhárom-tizennégy évesen következtek a sportsikerek, így huszonkét éves koromig a sport határozta meg az életemet. A szüleim mindig abba az irányba próbáltak terelni, hogy szerezzek valamilyen egyetemi diplomát. A vívás volt a szerelmem, az építészet (ebből szereztem diplomát) pedig egyfajta kötelesség. A rajzolás, a művészi út számomra akkor csak egy hobbi lehetett volna, melyre sem időm, sem motivációm nem volt, ezért egy időre félre is tettem. Aztán huszonhárom éves koromban megismerkedtem az akkori párommal, aki egy nagyon sikeres énekesnő. Az ő példáján közelről tapasztaltam, hogy igenis élhet valaki a szenvedélyének, lehet a munkád egy olyan foglalkozás, amelyet akkor is csinálnál, ha nem fizetnének érte. Ez az élmény felébresztette bennem ezt a rég elfeledett gyerekkori álmot, és elkezdtem újra rajzolni. Ekkor már felhagytam az élsporttal, így volt helye az életemben valami újnak, amit szenvedéllyel tudtam űzni. Rövid útkeresés után hamar rá is találtam a képregény műfajára. Mire diplomáztam a műegyetemen, már tudtam, hogy nem leszek építész, és akkor már dolgoztam az első fizetős képregény-illusztráló munkámon.

Fotó: Blair Todd - A Separation című film forgatásán New Yorkban

* Ha jól tudom, Amerikában is dolgoztál.

— Nem éltem ott, de gyakran járok ki, mivel szinte az összes megbízóm és alkotó társam onnan van. Ez elég valószínűtlenül indult. A legelső munkám, melyet az előbb említettem (az R.E.M. című képregény, Ryan Colucci irománya) úgy jött, hogy jelentkeztem egy apróhirdetésre egy amerikai portálon. Ryan akkor nekem szavazott bizalmat, ez a munkakapcsolat azóta is virágzik, és később rengeteg új megbízót hozott.

* Képregény, animációs filmek, plakátok, branding. Melyik áll hozzád legközelebb?

— Egyértelműen az animáció. Egy nagyon költséges, időigényes és általában csapatmunkában végzett műfajról van szó. Mivel nekem az elején ezekből egyik sem állt rendelkezésre, kerestem egy olyan rajzos történetmesélő formát, amelyet egymagam belátható időn belül el tudok készíteni. Így találtam rá a képregényre. Gyerekkoromban nem érdekelt ez a műfaj. A filmes adaptációkon kívül egyáltalán nem ismeretem ezt a világot. Ez persze okozott néha kellemetlen pillanatokat. Amerikában több „comicon” rendezvényre is elvittük a képregényünket. Ilyenkor a vásárlók szeretnek beszélgetni az alkotókkal, és néha bizony lebuktam, hogy nem vagyok otthon a témában. Persze azóta igyekszem művelődni, de ilyenkor is inkább a vizuális elemeket kutatom.

Fotó: Blair Todd - A Separation című film forgatásán New Yorkban

* Szerinted mitől jó egy képregény, hiszen olyan műfajról beszélünk, amely egy picit filmesként is értelmezhető a hangutánzó szövegekkel, a vágásszerű képekkel.

— Érdekes, hogy ezt mondod. A legtöbb képregényalkotó/-rajongó, akivel beszélgettem erről, úgy látja, hogy a képregény az irodalom és a képzőművészet ötvözete. Ahol a rajzok hozzátesznek egy irodalmi mű olvasásának élményéhez, illetve kiegészítik egymást. Ez így szerintem igaz is, de én mindig az ellenkező irányból közelítettem meg, melyet te is említettél a kérdésedben. Számomra ez egy filmes műfaj, melyben csak érzékeltetjük a tényleges mozgást és hangot. Az egyik terület, melyben mostanában talán a legtöbbet dolgozom, az a storyboardrajzolás. Nagyjátékfilmekhez és rövid reklámok kampányához. Ez tud nagyon hasonló lenni a képregény műfajához. Van olyan megbízóm, aki kéri, hogy minél „képregényesebb” storyboardot rajzoljak. Ezen ő leginkább a panelek dinamikus megjelenítését, azok elemeinek egymásba való átfolyását érti. Amíg a hagyományos storyboard beállításról beállításra „tördelt”, addig ez folyik, egymásba kapcsolódik, balról jobbra „olvasható”. Képregényből én általában azokat szeretem, amelyek igyekeznek áttörni ezt a szigorú szerkesztésű formát, illetve amelyek próbálnak eltérni a hagyományosabb képregényes rajzstílusoktól. Én mindig azzal a szándékkal veszek kezembe egy képregényt, hogy elemezzem annak vizuális megjelenését. Ötletet meríteni, inspirálódni akarok. Előfordul, hogy teljesen magával ragad a sztori, kizökkent a koncentrációmból. Elfelejtem, hogy miért is vettem kezembe. Csak élvezem, olvasom. Számomra ilyen egy jó képregény. Hogy ezt a hatást milyen eszközökkel éri el, ahhoz valószínűleg egy nagyon hosszú elemzésre lenne szükség, melyet még én is csak tanulok.

* A western mint műfaj, úgy veszem észre, eléggé közel áll hozzád. Ha jól érzem, akkor adódik a kérdés: mit szeretsz benne a legjobban?

— Nagyívű festői beállítások, a feszültség növelésére végtelenül lelassított idő, kopott, rongyos textúrák és arcok, Ennio Morricone zenéje. Persze a westernből is sokféle van, ez a spagettiwesternek világára jellemző. Engem ezek ihlettek leginkább.

* Jelentős animációs filmet készíteni többemberes munka. Te melyik részén dolgozol, ha egy nagyobb projektumban veszel részt?

— Rendezőként. De mivel ezek általában kisebb költségvetésű produkciók, ezt úgy tudjuk megvalósítani, hogy rengeteg részfeladatot én viszek a hátamon. Élő szereplős játékfilmeknél a storyboard van rám bízva, illetve a főcím-animációt szoktam még én csinálni. Volt olyan munkám is, amikor a filmben megjelenő alkotásokat nekem kellett megrajzolni. Például a William Brent Bell által rendezett Separation című horrorfilmben a főhős egy kiégett képregényrajzoló, akit Rupert Friend alakít. Az ő stúdióját az én rajzaimmal aggatták tele, illetve ott kellett lennem a forgatáson is, és elkezdeni egy rajzot, melyet aztán a színész folytatott egy jelenetben. De ebben a filmben más feladatom is volt. A történetben életre kelő, félresikerült játék babákat kellett megterveznem.

* Ki vagy mi inspirál, kiket tartasz mestereidnek?

— Az egyetem utolsó évében, amikor már tudtam, hogy ebbe az irányba fogok menni, felvettem egy szabadon választható művészi alakrajz nevű tárgyat, melynek keretében Zalakovács József festőművész egyengette rövid időre a ceruzámat. De ezt a szakmát iskolában soha nem tanultam, így igazán mesterem sem volt. Minden munkából rengeteg újat tanulok. Vannak olyan mai alkotók, akiknek a munkásságát ámulattal követem, és bizonyos szempontból „másolom”. Akiket kiemelnék, az Genndy Tartakovsky és Sergio Pablos.

* Animációs filmeket, gondolom, nézel is sokat. Mik az aktuális vagy örökzöld kedvenceid?

— A klasszikus, magyar rajzfilmeket nagyon szeretem. Ha egyet kellene kiemelnem, akkor Ternovszky Béla Macskafogója, de Nepp József, Dargay Attila és Jankovics Marcell munkái is nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy kisgyerekként „rajzfilmkészítő” akarjak lenni. Szintén a régiek közül Chuck Jones Tom és Jerry- és Looney Tunes-epizódjai voltak nagy hatással rám. A maiak közül Sergio Pablos Klaus című animációs filmje az, amit a valaha elkészült legszebb alkotásnak tartok ebben a műfajban.

* Van olyan animációs film, ahol már ott szerepel a neved zeneszerzőként is, és te magad is zenélsz. Eszerint két egyenrangú szerelemről beszélhetünk?

— A zene egy nagyon új szerelem az életemben. Szó szerint, mivel a feleségemmel úgy öt éve egy közös jammelés alkalmával ismerkedtem meg. Akkor még nagyon az elején voltam, éppen csak elkezdtem próbálgatni játszani gitáron és szájharmonikán. Azóta lett egy zenekarunk, a 28 Goats, mellyel itt-ott fellépegetünk, illetve saját szerzeményeket is kiadunk. Most még csak hobbinak mondanám, de elég sok felkérésünk van, illetve amikor külföldre utazunk, mindig találunk olyan klubot, ahol fizetnek, hogy fellépjünk, sőt, több helyen visszajárók vagyunk. Ami az Orient City zenéjét illeti: ott még nagyon az elején voltam, ez életem első szerzeménye. Gyerekkorom kötelező és akkor nagyon utált zongora- és szolfézsóráiból maradt annyi zeneelméleti tudásom, hogy össze tudjak rakni egy kompozíciót, melyet akkor még persze egy profi zenésszel játszattam fel. A mostanában írt dalaimat már én adom elő.

* Milyen zenei műfajban mozogsz?

— Ezt örülnék, ha egyszer valaki meg tudná nekem mondani, hahaha. Először a blues volt az, amit megpróbáltam játszani. Így akadtam rá a szivardobozgitárok szubkultúrájára. Ez röviden annyi, hogy Amerikában, ahonnan a blues- és a folkzene származik, ott az emberek gyakran nem engedhették meg maguknak, hogy hangszert vegyenek. Így hát abból csináltak maguknak, amiből lehetett. Például gyakran üres szivardobozból. Ennek Amerikában most van egy reneszánsza. Amikor rátaláltam, azt éreztem, nekem is kell csinálnom egy ilyen gitárt. Azóta csináltam még tizenötöt. (Nevet.) Tehát a folk, bluegrass, blues műfajok mentén mozgunk, főleg feldolgozásokat játszunk, melyeket ezeken az alternatív hangszereken szólaltatunk meg.

* Mely munkáidra vagy különösen büszke?

— Sok munkám éppen készülőben van, vagy már elkészült, de még nincs kiadva, ezekről nem nagyon tudok még beszélni. A legbüszkébb mindig az éppen születő vagy legutóbb elkészült munkámra vagyok, hiszen ebben tudom alkalmazni mindazt az új tudást, amelyre az előző munkáim során tettem szert. Ez a most készülő, életem első egész estés animációs rendezése, az Andover. Erről sajnos még nem mondhatok sokat. Amit emellett kiemelnék, az az Orient City című rövidfilmem. Ez az első animációs munkám, melyet én rendezhettem. 20 perc hosszúságú, és a fázisrajzokon meg a forgatókönyv megírásán kívül mindent én csináltam, még a zenéjét is. Így visszagondolva embertelen nagy munka volt. Ezt a filmet több animációs fesztiválon bemutatták a világon, a Lille-ben minden évben megtartott European Shortfilm Festivalra még meg is hívtak, hogy ott legyek a vetítés végén egy kérdezz-felelekre a közönséggel. Ezt mindenképp egy mérföldkőként éltem meg. Aztán volt két egymást követő évben olyan főcím-animációm is, amely a neves, texasi South by Southwest fesztiválon bekerült ennek a kategóriának a döntősei közé. Büszke vagyok, hogy nagy nevekkel dolgozhatok együtt az amerikai filmiparból. Néhány hónapja például felkért egy nagyon ismert rendezőpáros, Anna Boden és Ryan Fleck (ők rendezték például a Captain Marvel című filmet), hogy a következő filmjükhöz (Freaky Tales) csináljak egy ütős főcím-animációt. Ráadásul elég szabad kezet adtak, már az alapötlettől kezdve. Nagyon várom, hogy megjelenjen. Ha jól tudom, 2024 januárjában mutatják be a Sundance fesztiválon. De ide sorolnám William Brent Bell horrorfilmjeit is — Orphan: First kill; Separation; Lord of Misrule; The Boy 2 —, ezekben mind ott vannak a munkáim vagy egy jelenet kellékeként, vagy a főcím-animációban, vagy pedig storyboardrajzolóként.

Orient City animációs rövidfilm: ITT

Orphan: First Kill főcím-animáció: ITT