„És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt” (1 Móz 2,18).

Az ember társas lény, közösségben él. A férfiak és a nők nagy vágya a társválasztás. A madarakhoz hasonlóan ők is hosszú-hosszú ideig keresik a megfelelő társat maguknak, majd miután kiszemelték az ideális párt, elkezdődik az udvarlás és az ismerkedés ideje. Nos, ez a normális változat, bár nem mindig volt ez így.

A társkeresés ősi igénye, a másikhoz való ragaszkodás utáni vágy mégis töretlenül fennmaradt a viszonylag békésnek, „civilizáltnak” mondható emberi környezetben. A hívők és a hit nélkül élők viszont alapvetően más-más életmódot választanak a párválasztás időszakában, különböző értékrendet vallanak, és sok tekintetben egymástól teljesen eltérő tulajdonságokat szeretnének látni jövendőbelijükben.

Régen, talán az első világháború végéig, a férfiak úgy bántak a nőkkel, ahogy kedvük tartotta. Bizonyos területeken pénzért vásároltak feleséget, a jövendőbeli asszonyukat, akit még csak nem is ismertek. Az volt a legfontosabb, hogy mennyire jómódú a leányzó családja.

Szerelemről szó sem volt, szerencsés volt az, aki bele tudott szeretni a férjébe, tudta őt szolgálni, s mindemellett gyermekeket szülni neki. A nőknek nem sok joguk volt, dolgozni sem mehettek, hanem az otthoni teendőket kellett elvégezniük, és az utódok felnevelése volt az elsődleges feladatuk.

A család teljesen más értelmet nyert a XX. század második felében. Régen a családalapítás célja gyakran csak az volt, hogy megnöveljék a vagyont, illetve örökösöket hozzanak a világra. Ma már azok kötnek házasságot, akik szeretik egymást, és egymással kívánják leélni az életüket. Gyermekeket nevelnek fel közösen, családi idillben.

Ezek ellenére manapság rengeteg a válás, de én úgy gondolom, még mindig jobb, ha idejében megszakítjuk a számunkra rossz dolgokat, kapcsolatokat. A válásoknak sokszor az alkohol vagy más függőség az oka, de ezen, ha akarnánk, se tudnánk változtatni!

A madarak, velünk ellentétben, nem hagyják el párjukat, még a bajban is kitartanak egymás mellett, amiről nekünk, embereknek is példát kellene vennünk.

A társválasztás embertársainknál általában udvarlással kezdődik, amikor — hagyományosabb esetben — a fiúk kerülgetik a lányokat, próbálják őket meghódítani. Ha ez sikerül, nyert ügyük van, hiszen innentől már csak fenn kell tartaniuk a jó és a szoros kapcsolatot.

„Az emberi szívet egy másik emberi szívvel nem csak harmónia köti össze. Sőt, éppen hogy seb és seb hozza létre a mély kötődéseket. Fájdalom és fájdalom által, törékenység és törékenység által születnek a kapcsolódások. Nincs csendesség, melyben nem rejlik fájdalmas sikoly, nincs feloldozás, melyben nem ömlik a földre vér, nincs elfogadás, melyhez nem kínzó veszteségeken át vezet az út. Ez rejlik a valódi harmónia mélyén” (Murakami Haruki).

A harmónia nyelvén nem mindenki ért, de aki megtanulja, bizonyára soha nem felejti el.

A madarakhoz hasonlóan az emberek is szeretnének nyugalomban, békességben élni. A férfi és a nő együtt próbálja alakítani a jövőjét, melyben természetesen tekintettel kell lenni a másikra, mert: „Egy férfi és egy nő csak akkor szeretheti egymást igazán, ha egyenlők” (Anthony Capella).

A szíve mélyén minden ifjú szeretné megtalálni a számára „ideális” társat, akit örökre szerethet.

A házasságkötéskor tett eskü egy életre szól. Akkor a legboldogabb az ember, amikor rájön, hogy van hova tartoznia, van kiért élnie, hiszen szeretik. Szeretettnek lenni az egyik legkiválóbb érzés a világon, amelyet csak mi, emberek érezhetünk, és amelyet csak mi, emberek adhatunk meg egymásnak.

SZABÓ Regina, 8. osztály, Csóka,
Móra Ferenc MME, Kék cinkék irodalmi csoport