Egyre több összeesküvés-elmélet állítja azt, hogy igen. Kétségtelen, hogy a „halála” sokaknak megfelelt. Az a tény viszont, hogy a holttestet egy holland, egy orosz és egy szerb patológuson kívül senki sem látta, illetve azok a pletykák, miszerint a szervezetében olyan gyógyszert találtak, amely egy mély álomhoz vagy a halálhoz hasonló, teljes zsibbadást idéz elő, sokakban keltett kétséget.
A különféle összeesküvés-elméleteket erősítik azok a hírek is, miszerint senki sem kérvényezte a holttest exhumálását abból a célból, hogy a találgatásokat egyszer és mindenkorra lezárják. Mindez pedig teret adott azoknak a pletykáknak, amelyek szerint az egykori szerb diktátor még életben van.
Draža Mihailović szerb csetnikvezér sírjának húszéves keresése nagyban hasonlít Dan Brown amerikai regényíró da Vinci-kódjára. Ettől függetlenül a nagy történelmi keresgélés a belgrádi és a környékbeli helyszíneken semmilyen konkrét eredményt nem hozott. Így mindmáig vannak olyan elméletek, mint amilyen Dejan Lučić belgrádi publicistáé, aki azt állítja, hogy Mihailović valahol Oroszországban halt meg természetes halállal, és mintegy tíz évvel a második világháború után temették el.
„1956-ig élt, és ott halt meg. A per után, melyben halálra ítélték — akárcsak Alexander Löhr német tábornokot Belgrád bombázásáért —, az orosz kapcsolatokon keresztül a Szovjetunióba vitték.”
Ez az elmélet még mindig megindítja a fantáziáját azoknak, akik hisznek az összeesküvésekben, különösen azért, mert ma már egyetlen élő szemtanúja sincs a kivégzéseknek (az utolsó mintegy tíz évvel ezelőtt halt meg). Bizonyos dokumentumok pedig azt sugallják, hogy a földi maradványokat a halál után véglegesen megsemmisítették. A lényeg tehát az, hogy az ilyen elméletek azt állítják: noha Mihailovićot halálra ítélték, mégsem végezték ki 1946-ban, hanem a Szovjetunióba vitték, s ott halt meg.
„1946-ban az OZNA tisztje voltam. Emlékszem rá, hogy Mihailović fellebbezett az ítélet ellen, és kegyelmet kért. Megígérte, hogy ha átminősítik az ítéletet, együttműködik, és segíteni fogja az új hatalmat az ország konszolidációjában. Akkor az idősebb kollégáktól azt hallottam, hogy a Szovjetunió azt kérte a mi kormányunktól, hogy adja át neki Mihailovićot” — ezt néhány évvel ezelőtt Draža Mihailović egykori őre állította a szerb bulvársajtóban. Ez az állítás meg is jelent Miodrag Nikolić Ideák és felnőtté válás című, 2006-ban kiadott kötetében.
Miloš Minić, az egykori JSZSZK magas rangú állami tisztségviselője évekig azzal dicsekedett, hogy személyesen is közreműködött Mihailović kivégzésében, élete végén azonban mégis azt állította, hogy „most már nem biztos benne, hogy az valóban a csetnikvezér volt”.
Ezt a tézist erősíti meg az is, hogy azokban az években, amikor a Tito-rendszer sok ellenségét halálra ítélték, később mégis „megkegyelmeztek” nekik, mert együttműködtek a titkosszolgálatokkal, és sok mindent felfedtek a háborús időkről.
Milošević esete
Ezért nem is meglepő, hogy az egykori szerb diktátor, Slobodan Milošević halálát mindmáig számos mendemonda övezi. A hivatalos közlemények szerint a hágai törvényszék információi alapján 2006. április 11-én a scheweningeni börtöncellában elhunyt Szerbia és a JSZK volt elnöke, Slobodan Milošević, akit Hitlerhez hasonlóan sosem ítéltek el a legsúlyosabb háborús bűnökért, s aki a XX. század egyik legnagyobb bűnözőjeként marad majd meg az emlékezetben.
A legrangosabb nemzetközi tisztségviselők, sőt a hágai bíróság is igen érdektelenül reagált a hírre. Ez a végkifejlet sokaknak megfelelt, mert a per megszakadása — Szerbián kívül, mely államot genocídiummal vádoltak meg — azoknak a világhatalmi központoknak is megfelelt, amelyek igencsak belekeveredtek a volt Jugoszlávia területén zajlott véres konfliktusokba. Mindez odavezetett, hogy újra szárnyra kaptak azok a feltevések, amelyek szerint Milošević nem is halt meg a hágai börtönben, sőt éppen ellenkezőleg: az egészet csak megrendezték, s erre számos bizonyíték is van. Figyelembe véve, hogy Miloševićet igen különös helyre temették, hogy a holttestet a törvényszéki patológusokon kívül senki sem látta, hogy a sírját a családja és a legközelebbi munkatársai sem látogatják, nem elképzelhetetlen, hogy a volt szerb diktátor valahol Oroszországban él a családjával.
Mindezt azok a legújabb vádak is erősítik, amelyek szerint a kilencvenes évek Szerbiájában valójában a felesége adott parancsot a bűncselekmények elkövetésére. Milošević halálának oka infarktus volt, legalábbis ezt állapították meg egy nappal később, a boncolás során holland, orosz és szerb patológusok — Srbislav Ivić Ivica és Milosavljević ezredesek. A hivatalos boncolási jegyzőkönyvet az akkori szerb hatalom azonnal elfogadta, s gyorsan meg is szervezték a holttest hazaszállítását és a temetést.
Az ismert szerb—orosz történelmi kapcsolat mellett az is érdekes, hogy Milošević testvére, Borislav hosszú évekig volt a JSZSZK moszkvai nagykövete, s egész karrierje Oroszországhoz kötötte, ahol a hetvenes években kezdte meg diplomata-pályafutását. Azt is mondták róla, hogy a KGB embere. Szintén közismert tény, hogy Hollandia mint az ENSZ-erők tagja közreműködött a védett boszniai övezetekben elkövetett súlyos genocídiumban. Milošević halálával pedig Szerbia is megmenekült az agresszió és a népirtás hivatalos ítéletének kimondása alól. Ez a végkifejlet megfelelt Franciaországnak, az Egyesült Királyságnak, az USA-nak és különösen a CIA-nak is. A boncolás hivatalos jegyzőkönyve sosem került napvilágra, és szinte hihetetlenül hangzik, de a boncoláson jelenlévő két szerb katonaorvos adatai egyetlen szerb név- és lakcímtárban sem szerepelnek.
A volt szerb elnököt négy hónappal a halála előtt egy háromtagú orvoscsoport vizsgálta meg, s azt javasolta, hogy Miloševićet szállítsák a híres, moszkvai Bakuljev-intézetbe — további kivizsgálás céljából. Ezt a kérvényt a bíróság végül elutasította. Milošević állítólagos halála után néhány nappal testvére, Borislav mégis elutazott Oroszországba, a Bakuljev-intézetbe.
Két héttel Milošević halála előtt a holland börtönorvos rifampicint talált az exelnök vérében. Ez egy olyan szer, amely csökkenti azoknak a gyógyszereknek a hatását, amelyeket az egykori szerb elnök a magas vérnyomására szedett. A Bonni Egyetem toxikológiai intézete még egy szert talált a szervezetben: eridolt. Ez egy olyan anyag, amely az emberi szervezetet képes a teljes hibernálás állapotába juttatni, egyfajta mély álomba, mely a halálhoz hasonlít. Ezt a szert Franciaországban állítják elő, az egyik orvos pedig, aki Miloševićet kezelte, éppen francia volt. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a börtön kamerái — a hivatalos álláspont szerint — Milošević állítólagos halálakor éppen ki voltak kapcsolva. Carla del Ponte egykori főügyész ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta a sajtónak, hogy „azon az éjszakán nem volt félóránkénti ellenőrzés sem”.
Milošević temetése is alátámasztja, hogy az egész egy átverés volt, melyet a nagyhatalmak — az USA és Oroszország tudta és engedélye — nélkül aligha lehetett kivitelezni.
Akárcsak maga a temetés, Milošević végső útjának dramaturgiai elemei is az utolsó pillanatokig titokban maradtak. Éppen ezért már akkor sem volt hiány dezinformálásban, féligazságokban, különféle elméletekben. Ami magát Miloševićet illeti, a mendemondák többé-kevésbé arról szóltak, hogy a koporsó üres volt, Milošević testét pedig már Moszkvába szállították.
Mindmáig soha senki nem kérte az exhumálást, mellyel ezeket az elméleteket egyszer és mindenkorra meg lehetne cáfolni. A kérdés tehát, hogy Slobodan Milošević egyáltalán meghalt-e, vagy még ma is él a családjával valahol Oroszországban, egyelőre megválaszolatlan marad. Annál is inkább, mert felesége és gyermekei most is egy olyan titkos helyen élnek, amelyet Szerbiában senki sem ismer.
