Abe Kóbó, eredeti nevén Abe Kimi-fusa 1924-ben született Tokióban. Orvosi egyetemet végzett, de irodalommal is foglalkozott, első verseit 1947-ben közölték. Nemzetközi elismerést A homok asszonya (Suna no onna) című művével szerzett 1962-ben, Tesigahara Hirosi filmrendező vitte vászonra 1964-ben. A film az 1964-es cannes-i filmfesztiválon kiérdemelte a zsűri különdíját, valamint a legjobb idegen nyelvű alkotásként Oscar-jelölést kapott. A történettel a szerző életfilozófiát épít a magányból, a közönyből, azaz a „homok”-ból, mely mindannyiunk körül létezik, s rajtunk múlik, hogy elsüllyedünk-e benne.
Főhőse egy városi egyetemi tanár, aki rovargyűjtő útra indul a pusztaságba, onnan azonban soha többé nem tér vissza. Egy homokra települt falu férfitagjai foglyul ejtik, összezárják egy özvegyasszonnyal, aki a homokkráter mélyén épült házában él. Értelmetlen robotmunkára kényszerítik, a végeláthatatlanul és örökösen csordogáló homok elhordásában kell segédkeznie a nőnek. A férfi lassan nyugszik bele a kényszerhelyzetbe, vitatkozik, lázad, alkudozni, menekülni próbál, terveket sző a falu megmentésére… Végül nemcsak megbékél a sorsával, hanem talán már a lapátolásban látja élete értelmét is.
Ha a Möbius-szalag közepén hosszirányban csíkot húzunk, visszajutunk oda, ahonnan elindultunk, bejárva az eredeti fizikai szalag mindkét oldalát. 

A darab különlegessége a két, egymással homlokegyenest ellentétes világban élő ember egymás mellé sodródása, konfliktusa, majd összecsiszolódása. A nő egy gödörben él, férjét és gyermekét elvesztette, soha nem beszél senkivel, az életben nincs más dolga, mint a homok mozgatása. Rendkívül kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen a falubeliektől csak akkor kap vizet és ételt, ha elvégzi monoton tevékenységét. Mégsem akar elmenni, mert az embernek szeretnie kell azt a helyet, ahol él. Minden vágya egy kis tükör, mert az azt mutatja, ami most van, nem a múltat vagy a jövőt. A férfi, aki betoppan hozzá, művelt, olvasott, a nagyvárosból jött, vagyis egészen más értékrendet képvisel. Nem érti, a nő hogyan élheti le így az életét, a nő előtt viszont az nem világos, a férfi miért ragaszkodik azokhoz a dolgokhoz, amelyek nem létfontosságúak.

A „cselekmény” mondanivalóját többféleképpen értelmezhetjük. Szólhat a kapcsolatról két ember, két világ, két vérmérséklet, két látásmód között, de felfedezhetjük benne a hatalmon lévőknek a védtelen, kiszolgáltatott emberekkel való játékát.

„Az ember nem másulhat meg. Akkor se, ha megtanul repülni, vagy úszik a tengerben. Akkor is eltemeti a homok. Miért kell mindig más, mint ami van? Miért sose az van, ami most, csak az, ami volt vagy lesz? A bicska leesik, én meg felveszem. De azt is betemeti a homok. Ez a dolgok rendje. És az embert csak eltölti a bánat, ha nem békél meg a homokkal.” (Részlet a drámából)

Ülünk a színpadon, előttünk, egy kör alakú, homokozószerű térben botladozik, küzd a két ember. Vicei Natália és Mészáros Árpád. Mögöttük, mellettünk, fölöttük Deux ex machinaként Bakos Árpád.

És közben száll a homok. Elképzeljük, ahogy a finom szemcsék megtelepszenek a ruhánkon, a hajunkon, a bőrünkön… Talán lassan el is borít minket. Önkéntelenül köhögni kezdünk, az orrunkat fújjuk, amit persze az influenzajárványra fogunk.

Gondolatban lapátoljuk, csak lapátoljuk a homokot, hogy el ne lepjen minket. Még napok múlva is, amikor eszünkbe jut az előadás.