A kérdezés művészetének stratégiái egy coach szemszögéből (4.) — Schopenhauerről kering egy anekdota, mely szerint egyszer elszenderedett egy padon a parkban. Hirtelen arra ébredt, hogy egy rendőr szólongatja: „Uram! Kicsoda Ön? És miért van itt?” Schopenhauer elmerengett, és ezt válaszolta: „Magam is ezen gondolkodtam.”
A jó kérdéseken elidőzünk, akár egy életen át is. Mindig bevezetnek bennünket valamilyen gondolati világba, és valójában így vezetnek be egy másik „emberbe” is.
Az irányított kommunikáció (coaching, tréning), de egy jó beszélgetés lelkét is a jó kérdések adhatják. Miért? Mert vonzó erejük van, olyan képzelet felé emelnek, ahová szívesen kalandozunk el. Ebben az értelemben a tét az, hogy tudunk-e erotikus, azaz vonzó kérdéseket generálni, és lelki, szellemi utazásra hívni egymást.
Még csak gimisek voltunk, amikor a „Miért van épp a valami, miért nincs inkább semmi?” kérdésére annyira kikelt magából az osztályunk, hogy filozófiaóra előtt teleírtuk vele a táblát. Hangosan skandáltuk, amíg vártuk a tanárnőt. Mosolyogva lépett be az osztályba, és a tőle megszokott bölcs örömmel nyugtázta ezt a csínyt, mely inkább volt egy rendetlenkedő szórakozás, mint a kérdés mélységének szánkban forgatása. Az viszont következmény lett, mint ahogyan oly sokszor történik ez, hogy szórakozásból, játékból vagy nyelvjátékból „röptetünk és kikacagunk” valamit, de közben szelíden elősétál a szavak mélyéről a tartalmuk. A filozófiai gondolkodásban egy ilyen felütés, hogy „Miért van inkább a valami, és miért nincs inkább a semmi?” elindít egy gondolatmenetet.
Nap mint nap menetelünk végig azokon a gondolati utakon, amelyeknek a fejünkben felvetett kérdések vájják ki a medrét. Így történik ez akkor is, ha a másik arcáról, hangjából leolvasunk valami vélt vagy valós kifejezést: „Vajon mit akar ezzel, hogy felhúzta a szemöldökét?” „Miért nevet?” „Most kinevet?”
Ha képessé válunk rá, hogy szabadon válasszunk, illetve döntsünk az ösvény mellett, melyre ráállunk, akkor kérdéseink vezetnek bennünket, ha pedig automatikusan reagálunk rájuk, könnyen megvezethetnek. Hogyan ne álljunk önmagunk útjába? Hogyan ne álljunk szemből is háttal?
Vagyis az önmagunknak feltett kérdések a legnagyobb ellenségeink, de a legnagyobb szövetségeseink is lehetnek. (Marilee Adams: Kérdezz másként, élj másként!)
Ez a térkép egy viszonylag egyszerű és áttekinthető modell. A startvonalon a Megfigyelő Én található, aki a kérdések által két útra léphet, és lehet belőle az ítélkező Válaszok(at implikáló kérdések) Embere vagy a tanuló Kérdések Embere. Azt azért előre lehet bocsátani, hogy nagy valószínűséggel nem tudhatjuk, hogy a Másikban éppen mi megy végbe, miért mondja azt, amit éppen mond, mit gondolhat, érezhet és akarhat...
Mikor adaptív (azaz jó) egy kérdés, és mikor nem adaptív (azaz rossz)?
Mivel a kérdések vezethetnek és megvezethetnek, ennek értelmében beszélhetünk adaptív és nem adaptív, azaz jó és rossz kérdésekről.
1. Mik a rossz kérdések, és miért mondhatjuk, hogy ezek rosszak?
A rossz kérdések olyanok, akár a ketrec, melynek még címkéje is van: „Íme, itt ez a majom.” „Innen aztán nem szabadulsz.” Vagyis, ha a fejemben a másik minősül, és a nyakába akasztok egy ítéletet, akkor a keret, melybe zárom, rácsukódik. Ha tetten érem magam ebben, hogy éppen a címke és a minősítés jön automatikusan, gyorsan léphetek egyet, de hátra, a megfigyelő pozícióba.
A rossz kérdések olyanok, akár a reflektor, amikor faggat a rendőrség. Csapdakérdések, melyek annak ürügyén születnek, hogy egy előre eltervezett választ hívjak elő a Beszélgető Másikból vagy magamból. Sej-haj, Denevér, bennük van a „kutyavér”: a minősítés (akár önmagunk felé is). Hiszen a beszélgetőtársam lehetek éppen önmagam. Milyen kérdésekkel ajándékozom meg magam? „Jaj, el ne szúrjam, sikerül?” — problématérben van, negatív. Valójában nem is vagyunk annyira tudatában annak, hogy magunkkal is belső párbeszédet folytatunk, és kérdéseket teszünk fel, ezekre a belső kérdésekre pedig tettekkel válaszolunk.
A rossz kérdések a vattába csomagolt kések, burkolt szúrások. A rossz kérdések untatnak, és ha válaszolunk rájuk, még rosszabbul érezzük magunkat.
2. Mik a jó kérdések, és miért lehet őket jónak minősíteni?
A jó kérdések azok, amikor teret nyerünk. Hirtelen levegőhöz jutunk. Amikor meghökkenünk, és azt mondjuk: „Ez jó kérdés.” „Ezen még nem gondolkodtam.” A jó kérdések lelkesítenek.
Akkor tudok jó kérdést feltenni, ha kíváncsi vagyok. Ha leülök Veled szembe, és megtisztellek Téged azzal, hogy nem feltételezem, sőt nem vélem tudni, hogy mi lehet a fejedben, nem feltételezem, hogy amit mondasz, azt miért mondod...
A jó kérdések megtörik a szokások rutinos unalmát, létrehoznak egy örömteli teret, időt adnak, áthangolnak.
3. Kérdésátfordító stratégiák, váltó kérdések
Talán mindannyian megtapasztaltuk már azokat a pillanatokat, amikor visszahőköltünk, megálltunk, és feltettük magunknak a kérdést, hogy: „Most ugyan mit mondjak?” És számtalanszor feltesszük magunkban azt a kérdést is, hogy: „De most én mit csináljak?” Ezekben a pillanatokban visszalépünk a Megfigyelő Én startvonalába.
Pillanatról pillanatra választunk és döntünk, újra meg újra, ezért az ember ide-oda ugrál a két pálya között. Minden pillanatban választ, hogy a tanuló vagy az ítélkező ösvényen megy-e. Ha elköteleződünk valamelyik ösvény mellett, akkor arról beszélhetünk, hogy stratégiai gondolkodást követünk.
Hogyan váltja fel a Válaszok Emberét a Kérdések Embere?
Időzzünk el egy pillanatra a Megfigyelő Ember helyzetén! Ki ne emlékezne a Holt költők társasága című filmben Robin Williams arcára, arra a híresen derűs és fájdalmas mosolyra, és erre a pár sorra, melyet elmond:
Hát csupán ezen múlik. A kérdések teremtik meg a válaszok útját. A Megfigyelő Ember számos kérdéssel nyerhet időt önmagának és a másiknak is.
Mik a tények, és mi az én véleményem? Milyen feltételezésekkel élek?
(A tények sokszor álcázzák magukat vélemény formájában.)
Miből kovácsolhatok előnyt ebben a helyzetben? Milyen következménye lenne az előnyös viselkedésemnek?
Milyen ontológiában (szemléletmódban) vagyok éppen, és mi a másik ember ontológiája?
(Én lépek át az ő szemléletmódjára, vagyis reagálok a vádakra, vagy én hívom át, teremtek egy gondolati teret, időt, amelybe őt hívom át.)
Én milyen időperspektívából szólok? Ő milyen időperspektívában van?
Éppen konfliktusként értelmezem a helyzetet? Az ítélkező énem szól belőlem? (Ítélkező, minősítő, vádló hozzáállásban patthelyzet alakul ki, vagyis képtelenné válunk a megértésre a magunkba záródás miatt.)
Milyen választási lehetőségeim vannak? Milyen választási lehetőségeket teremthetek ebben a helyzetben?
Mi volna most a legjobb lépés számomra? (Stratégiailag gondolkodva, hosszú távon is jó, és a jelenben is kielégítő.)
Mire van szükségem most? Mire van szüksége neki most?
Hogyan törhetem itt ki saját dühöm rutinjának a nyakát?
Hogyan teremthetek a szűkös állapotban időt és teret?
Hogyan teremthetek egy olyan metaforikus világot, ahol érvénytelenné válnak a konfliktusok gerjesztette szempontjaim, szempontjaid?
Abban a helyzetben, amikor megfigyeljük saját ítélkező énünket, képessé válunk dönteni arról, hogy milyen gondolati úton folytatjuk az utat. Mindenki birtokosa ennek a képességnek! Minden helyzetben van Átjáró az életünkben, és a Kérdező Gondolkodás visszaadja kezünkbe az irányítást. A coach szerepe egymással versengő kérdések generálása, olyan technikákkal és eszközökkel áll mellénk, amelyek illenek hozzánk, lelkünk és szellemünk stílusában vannak ránk szabva. Nekünk tetsző pályákat nyitnak meg képzeletünk fonalán.
Mitől lehet vonzóbb és újabb ez a pálya?
Mindig hoz egy olyan gondolkodási modellt, új szempontot, amellyel „minden másként ugyanaz”, mint ahogy eddig volt.
Inkább a rutinmegtörés, mint a szokások, inkább a konfliktusfelváltó stratégiák, mint az ítélkezés mocsarában ragadás, inkább az időteremtő stratégiák, mint a sietnem kell, nem érek rá szemlélet.