Egyszer — állítólag — megkérdezték Michelangelót, milyen a jó szobor, mire a mester azt válaszolta, hogy ha kételkednek, le kell gurítani a hegyoldalon, és ami lenn lesz belőle, miután letörtek róla a felesleges részek, az lesz a jó szobor. Nem tudom, hogy valóban így van-e, de azt látom, hogy korunk társadalmai pillanatnyilag egy hegyoldalon gurulnak lefelé, törnek le róluk a felesleges dolgok, talán a végére kiderül, mi az igazán fontos.

Nehogy már a kínaiak legyenek a történet pozitív hősei!

Minden elismerésem Kínáé. Bizonyította, hogy szervezett és magasan fejlett társadalom. A fegyelem és a rend azt eredményezte, hogy — a hivatalos statisztikák szerint — 82 000 megbetegedés és 3400 elhalálozás alatt sikerült megállítania a COVID—19-et, a betegséget, a járványt, mely a kevésbé szervezett és fegyelmezett társadalmakban hatalmas pusztításokat okoz. Egy-egy országnak fontos az a segítség, amelyet szakmailag és anyagilag nyújt. Tisztelet és köszönet érte. Ne feledjük el azonban, hogy az utóbbi időben (az ebolát leszámítva) minden fertőzés Kínából indult el, pontosabban minden zoonózis. Erről is beszélni kell. Kína közvetett úton a más országokban meghalt és megbetegedett emberekért is felelős.

A problémákat a gyökerüknél kell megragadni. A probléma gyökere pedig ott van, hogy milyen állatokat milyen körülmények között árulnak és ölnek le Kínában. Ismeretes, hogy erre az éhínség miatt volt szükség, de Kína azzal is bizonyíthatná nagyszerűségét, ha megoldaná a lakossága biztonságos élelmezését, tiszta forrásból. Ez a mód, ahogyan ezt ma csinálják, egy ketyegő bomba, és bármikor újabb zoonózisokat, azaz állatról emberre terjedő fertőzéseket indíthatnak útjukra, a mostaninál gyilkosabbakat is. El kell fogadniuk, hogy ami a dzsungelből, az egzotikus helyekről jön, az veszélyes. Tehát a nemzetközi közösségnek rá kell vennie őket, hogy szabályozott körülmények között nevelt háziállatokat egyenek, ha már húst esznek. Az egyik régebbi járvány egy cibetmacskától indult, a mostaniról pedig már tudjuk, hogy egy denevér harapta tobzoska megevése után szabadult el. A denevérek és a vadonban élő állatok fogyasztását tehát be kell tiltani, ha egészségben szeretnénk tartani az emberiséget, és ugyanez vonatkozik Indiára is.

Ha ezek az országok nem képesek betartani az étkezési szabályokat, a minimálisra kell csökkenteni velük a kapcsolatot. Ahogy ők a világpiacra tudják dobni technikai cikkeiket, úgy kell, hogy beszerezzék a világpiacról a megfelelő élelmiszert. Ez egy globális ügy, ezt globális szinten kell rendezni, mint ahogy a fertőzés is globális ügy lett. Ám az élelmezés általában véve nem globális, sőt Kína is odafigyelhetne, hogy az országon belül is felfuttassa a biztonságos élelmiszerek gyártását.

Amit nagytérségi és nemzeti szinten érdemes rendezni

Globális szinten csak azokat az ügyeket érdemes kezelni, amelyeket lokálisan és nemzeti úton nem lehet. Ebben az esetben az államok közlekedőedényként működnének, és a világkereskedelem azt szolgálná, hogy pótolja a hiányokat valamilyen értékcsere által. Nem pedig azt, amit most, hogy a szereplők árversenybe hajszolják egymást azáltal, hogy ki tud olcsóbb munkaerőt alkalmazni. A „nagytérgazdaság” — mint amilyen a mai, és amelynek lenne is értelme — mellett valami fenntarthatót, takarékosat és kielégítőt kell kitalálni a kisebb térségekben. Ehhez jó alapot ad, ha elgondolkodunk a mostani járványról.

El kellene fogadni, hogy nemzeti szinten érdemes egy sor dolgot kezelni, mert minden ország profilja más, azaz minden ország sajátos, és itt nem a nyelvre meg a kultúrára gondolok, hanem a földrajzi adottságokra (fekvés, domborzat, éghajlat, vízrajz, állat- és növényvilág, gazdasági lehetőségek, társadalomföldrajz). Például Szerbiának, ami az energiát illeti, lignitből és vízenergiából van viszonylag sok, ezért ha majd valaki azzal az ötlettel áll elő, hogy a CO²-kibocsátást még inkább csökkenteni kell, akkor ez ne Szerbiára vonatkozzon, és az EU-ban ne kezdődhessen valamilyen boszorkányüldözés emiatt.

Tudjuk, hogy más a helyzet Izlandon (földhő) és Dániában (szélenergia), de minden országnak a maga módján kell berendeznie az energia- és részben az élelmiszer-biztonságát is. Nincs két egyforma ország. Ez a kiindulópont, és a globalizáció csak kiegészítő eleme kellene hogy legyen, hiszen mindannyian tudjuk, hogy energiát szállítani drága, mert nagy a veszteség. Viszont energiahordozót szállítani nem olyan drága, sőt még árut sem. Majdnem az van, hogy egyszerűbb telerakodni egy óriási szállítóhajót kütyükkel és plüssállatokkal, de akár autókkal is, ha szinte rabszolgamunkára lehet kényszeríteni a dolgozókat. De ez csak a háttere a mai válságnak.

Tudjuk, hogy az energiapolitika a politika egyik fő témája, és a mostani válság után lesz itt az ideje, hogy összekapcsolódjon, aminek az észszerűséget figyelembe véve össze kell kapcsolódnia, gondolok itt az iráni és az oroszországi földgázra, valamint az EU energiaigényére. Persze az is lehetséges, hogy a politikai akarat ezt a logikus nagytérségi megoldást is felülírja (például a súlyosan antiszemita Iránt nem kellene erősíteni, azt meg sajnos nem tudom, mivel lehetne rávenni, hogy hagyja békén Izraelt, én magam nem is látom az értelmét ennek az Izrael-ellenes politizálásnak).

A kistérségek

Minden államnak — hacsak nem kicsi, mint, mondjuk, Luxemburg, mely magától értetődően acélgyártásra van „teremtve” — vannak kistérségei. Például Trianon környékén Szabadkán az lett a gond, hogy megszakadtak a regionális kapcsolatai Majsával (azaz Kiskunmajsával) és Halassal (azaz Kiskunhalassal), pedig ideális volt onnan Szabadkára hordani a tejet, tejtermékeket, tojást és hasonlókat. Meg is akadt a város fejlődése, és szerintem azóta sem sikerült arra a görbére visszaállni, mint amely, mondjuk, 1913-ban volt, hiába következett utána az iparosítás, abban is benne volt a kistérség felbomlásának a vesztesége.

Mégis elmondhatjuk, hogy németországi csokit, belgrádi vagy szlovákiai tejet, francia sajtot ideszállítani luxus. Tudom, hogy a közgazdaságtanban jeleskedők le tudják vezetni, hogy ez mégis gazdaságos, de ha a józan paraszti eszünket vesszük elő, akkor azt látjuk, hogy ez valahol mélyen mégsem logikus. Hiszen ami a takarmány előállítását, a háziállattartást illeti, a mi kistérségünkben teremhet elég élelmiszer, viszont energia nem. De erre nem az a megoldás, hogy a lehető legtávolabbi helyre vigyük a termékeinket, illetve a lehető legtávolabbról szerezzük be azt, amire szükségünk van.

A monetáris racionalitás mellett a józan észnek és a földrajzi racionalitásnak is meg kell jelennie, ezenkívül a társadalomföldrajzi mutatók is fontosak egy új világrendszerben. Kissinger vagy Brzezinski gondolkodhatott nagy sakktáblában, de a jövő ennél komplikáltabb lesz. A globális sakktáblák mellett kis és még kisebb sakktáblákra is szükség lesz, és azokról is gondolkodni kell majd.

A mostani járványból egyrészt az a következtetés vonható le, hogy a nagyvárosi, megapoliszi életmód sebezhető, másrészt pedig az, hogy a túl sok forgalom veszélyes. Viszont a védekezés logikája mutatja be azt a logikát, ahogy a jövőben egy gazdaságot és társadalmat fel lehet építeni.

Az, ahogy a kínaiak felléptek, és nem a várost, hanem az egész régiót lezárták, zseniális volt, ettől függött a védekezés sikere. Azt már nem tudom, hogy a magyarországi vagy a szerbiai taktika-e a jobb, de az biztos, hogy a települések viszonylagos izolálásában és a betegek gyors kiemelésében a környezetükből, ahogy Szerbia tette, illetve az egész országban alacsonyan tartott esetszám koncepciójában is van logika. Hogy melyik volt a jobb megoldás, azt majd meglátjuk. Én hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a két védekezés kombinációja még hatékonyabb lett volna.

Visszatérve a jövő társadalmára és gazdaságára, egyértelműnek látszik, hogy a falvakat, a kisebb közösségeket kell erősíteni, ami annyit tesz, hogy a tömegtájékoztatás nemcsak a híreket és a reklámokat viszi el, hanem a legminőségibb és legidőszerűbb szórakoztatást is, sőt, nem is csak ezt, hanem azt is, amit az emberek általában szeretnek. Lehetővé kell tenni, hogy hozzájussanak mindahhoz, amihez a városlakók is. A globális technológiai hálózatot ki lehet használni arra, hogy minél kevesebbet kelljen mozogni (azaz minél kevesebbet autózni a városba), és minél közelebbre szállítani az élelmet. A kereskedőket rá kell venni, hogy osztozzanak a kockázatban, amelyet a kistermelő vállal vetés és aratás között. A falvak alkalmasak arra, hogy viszonylag sok egészséges táplálékot előállítsanak, nélkülük egyetlen civilizáció sem működhet.

A nagyvárosok nyüzsgését pedig enyhíteni kell, mert ez sem pszichológiai, sem egészségügyi szempontból nem jó. Már a Budapest nagyságú városokban is órákat vesz igénybe eljutni a munkahelyre, és visszatérni onnan, képzelhetjük, mi a helyzet Lagosban, Mexikóvárosban, Tokióban vagy Rio de Janeiróban. A nagyvárosi csak az egyik létforma kell hogy maradjon, melyből kiiktatják a tömegek együtt tartózkodását. A városi lakóhelyek nagyságának, elszigeteltségének nőnie kell, és ha odakinn át kell haladni valamin, vagy vásárolni kell, akkor a legnagyobb gyorsaságról kell gondoskodni.

A túlhajszolt és túlpörgetett világnak most látjuk a végét. Egy racionálisabb és cizelláltabban felépített világra lesz szükség, melyben a kínaiaknak nem kell cibetmacskát, tobzoskát enniük; ahol a falusi, kisvárosi populációnak nem kell hátrányként megélnie azt, hogy falusi, kisvárosi; ahol a megapoliszok megszelídülnek, lakosságuk legalább nem növekszik, és élhetőbbé válnak; ahol az információk robognak gyorsan, nem pedig az emberek (de amikor az kell, akkor igen). A Földön amennyire lehet, meg kell szüntetni a zsúfoltságot, azaz a tömegközlekedés inkább a közlekedésről és kevésbé a tömegről legyen felismerhető, továbbá a nagy- és a kisvárosokban nem kell mindenkinek a központon áthaladnia, hogy eljusson A pontból B-be. Ezen már várostervezők, matematikusok dolgoznak, jobban oda kell figyelni rájuk. A mostani világjárványban látjuk, hogy a tömeg, a tömegesség az egyik fő kockázati tényező.

Hogy milyen lesz a világ a járvány után, nem tudhatom, de azt már tudom, hogy vadállatokat enni orosz rulett, és ha ez folytatódik, új járványokra számíthatunk. Át kell hogy értékeljük, mi a hasznos, mi a kényelmes, mi a veszélyes és mi az érdemes. Ezt mutatja meg majd a völgyben a „társadalomszobor”. Ha nem figyelünk oda, jön a következő járvány, bizonyára Kínából.

Illusztráció (Pixabay.com)