Gondoljunk csak bele: Ámokfutók, Manhattan, Bestiák, Sípos F. Tamás és még sorolhatnám. Azt nem állítom, hogy egyetlen vállalható dal sem született ebben az időszakban, de hogy sok furcsaságot hozott, azt igen.

Kezdjük az Ámokfutókkal és Kozsóval. Egy régebbi interjúból kiderült, hogy a lógó tincsű énekes a zenei pályája kezdetén vállalható stílusban alkotott. Idézem: „Én rockzenészként kezdtem, és rockzenészként jártuk be az országot a bandánkkal. Az ország szinte minden egyes településén megfordultunk: művelődési házakban, iskolai rendezvényeken, Ki Mit Tud?-okon, fesztiválokon. Voltunk többek között a P-Mobil és az EDDA előzenekara is.” Ezt olvasván azonnal felmerült bennem a kérdés: akkor mi a csudáért kellett stílust váltania? Egy kis szörfölgetés után ráakadtam a válaszra: úgy vélte, hogy a mondanivalóját bármely stílusban ki tudja fejezni, de ki akart törni, és ez az akkor divatos diszkó-pop stílust kívánta meg. Az kétségtelen, hogy hírnévre szert tett, no de hol maradt a mondanivaló? A Szomorú szamurájnak vagy a Bad mannek lenne mondanivalója? Én nem igazán értem, hogy „mire gondolt a költő”.

Sípos F. Tamásról sokan nem tudják, hogy Franciaországban született, és tizenegy éves korában a családjával Olaszországba költözött. Ott szerette meg a rockzenét, amikor folyton Kiss- és Uriah Heep-lemezeket hallgatott. Ez meghatározta érdeklődési körét, így négy középiskolai osztálytársával — immáron Magyarországon — megalakította a The Brokies zenekart, melynek zenéjén erőteljes Beatles-hatás érhető tetten. Karrierje kezdetén egy évig a Malévnél volt jegykezelő, munkáját nagyon utálta, és inkább dalszövegeket írt a pultnál. Alig egy év után azonban felmondott. Kipróbálta magát jó néhány stílusban: játszott metált, majd pedig, már mint énekes, bekerült egy reggae zenekarba. 1986-ban találkozott az Exotic nevű együttessel, és csatlakozott hozzá. 1993-ban azonban szólókarrierbe kezdett. A raggamuffin és leginkább Shaggy nyomdokain haladtában nem kisebb zenei személyiség, mint Pierrot segítette. Kezdetben még sikereket értek el, de ’95-ben kicsit megtorpantak: a Jó ez a hely című album jókorát bukott. Magyarázat persze akkor is volt. A kudarcot Pierrot azzal magyarázta, hogy a közönség nem tudta eldönteni, hogy az akkor aktuális Ez egy ilyen nyár című slágerük eredeti szerzemény-e vagy feldolgozás, s ha ez utóbbi, akkor vajon Mungo Jerry vagy Shaggy az eredeti szerző. Kérdem én: ez meg miféle magyarázat vagy inkább magyarázkodás? S éppen e kudarc következtében következett be a váltás, amikor is olyan dalok születtek mint a Boogie Woogie vagy a Nincs baj, baby. Nem mintha egyszer-kétszer nem buliztam volna ezekre a dalokra, annak ellenére is, hogy zeneileg voltaképpen értékelhetetlenek.

Persze nem csupán rossz dolgok történtek. Geszti Péternek feltűnt, hogy Magyarországon nincs rapzenekar, noha volna rá igény. Megalapította hát a Rapülőket, és meglepetésére sokkal nagyobb sikere lett neki, mint gondolta volna. Két nagylemezük jelent meg, mindkettő több mint 200 ezer példányban kelt el. Sok mással ellentétben, ők képesek voltak abbahagyni a csúcson: a Budapest Sportcsarnokban 1994-ben megtartott búcsúkoncertjük iránt akkora volt az érdeklődés, hogy még háromszor meg kellett ismételniük. 2006-ban pedig a Puskás Ferenc Stadion bizonyult kicsinek, az együttes dupla koncertet tartott. Ez azt bizonyítja, hogy jó dolgok is születtek a 90-es évek magyar zeneiparában.

Úgy gondolom, nem hagyhatom ki az MC Hawer és a Tekknő nevű formációt sem, amely rossz volt ugyan, de az alkotók legalább viccnek fogták fel az egészet. Hogy is lehetne komolyan venni egy ilyen dalszövegeket: „Jöjj fel ma hozzám, jöjj fel ma hozzám. Nem lesz itthon anyám, disznót vág a tanyán”?! De ott van a legendás Böllérrap is. Ebben meg ilyen gondolatok csendülnek fel: „Jön a disznó, és az arca mosolyog, nem sejtheti még, hogy ki vagyok”. No ez aztán valóban vicces...

Említhetném még a Kozmixot, Mr. Ricket, a Soho Partyt vagy az UFÓ-t is, de szerencsére napjainkra helyreállt a rend a magyar zeneiparban. Az utóbbi időben végre olyan zenekarok törtek ki és lettek népszerűek, mint a Quimby vagy a Magna Cum Laude, mely csapatok zenéjében van gondolat és zenei harmónia is. Szóval, aki a ’90-es években aggódott Magyarország zenei irányvonalától, az most megnyugodhat. Valami oknál fogva kapósabbak lettek a színvonalasabb szerzemények, így a történet tehát happy enddel végződött.