Pár nappal a fesztiválőrület után azonban lassan helyükre kerülnek a kapott impulzusok, nyugodtan újragondolhatunk egy-egy produkciót, színpadi nyelvezetet, tárgyalt kérdéskört. Most lüktet, munkál bennem igazán az elmúlt hét: próbálok rájönni, voltaképpen mi nekem a desiré…

…pofon

Végigtekintve a város mindennapjain, történésein, nem kell sokáig töprengenünk a megállapításon: a Desiré Fesztivál ma a legélesebb nyelvű kritikusunk Szabadkán és környéken. Nem tudom, a közöny ilyen mértékű jelenléte, vagy az ítészek hiánya okozza-e ezt az űrt, de bizonyos, hogy az a fajta kíméletlen arculcsapás, amelyet a színházi előadások által tapasztalhatunk, ma már elenyészően ritkán észlelhető, és egyedül a Desiré tesz kísérletet a kegyes hazugságok falainak a ledöntésére. Űr ez, melynek hiányáról korábban valószínűleg tudomásunk sem volt, és szükségességét csak ilyenkor érezzük meg, amikor szembesülünk vele. Abban a pillanatban, amikor hirtelen eltalál, és mialatt fordul velünk egyet a világ, még érezzük, hogy fáj, de egyelőre nem jön ki hang a torkunkon… abban a másodpercben, az őszinteség momentumában hirtelen belénk nyilall a tudat, hogy jogos volt-e a pofon, vagy sem.

Ennek az állapotnak a megélése persze azt feltételezi, hogy az előítéleteinket, az álszemérmünket, a látszatfelháborodásunkat és az — általános normáknak ugyan megfelelő, ám hamis önképet festő — álarcunkat mind-mind a fesztivál kapuin kívül hagyjuk. Aztán lehet figyelni kifelé, befelé, ki az, aki még azt hiszi, kijátszhatja a rendszert, rajta ugyan nem fog ki a lelkiismeret…

Mindaddig, míg meg nem nézi az első előadást, a zágrábi Montažstroj produkcióját. A horvát társulat, a tőle megszokott módon, hús-vér emberek hús-vér problémáival foglalkozik. Az 55+ című darabban (rendezte: Borut Šeparović) megszólal az 55 évnél idősebb generáció, a jelenlegi társadalmi-gazdasági-politikai helyzet kialakulásában játszott szerepének elismerése, felelősségvállalása pedig — noha szereplői korábban semmilyen színészi tapasztalattal nem rendelkeztek — egészen drámai pillanatokat gerjeszt.

Az önirónia eszközét vetette be az East West Centar Szarajevó — Zenicai Bosnyák Nemzeti Színház társulata a Mujo, Suljo és Fata a spektákulum társadalmában című előadásában (r.: Haris Pašović). A bosznia-hercegovinai viccek három legismertebb szereplőjével való közvetlenebb azonosulás kritikai gondolkodásra sarkallja a nézőt. S míg a karakterek pellengérre állítják korunk társadalmának „többkártcsinálminthasznot” eredményeit, addig az ezek elleni küzdelemben az individualitás és az autentikusság kap hangsúlyos szerepet.

A kegyetlenség színházát idén is a zágrábi Hotel Bulić Színház — KLJB — Tvornica kulture jelenítette meg Szabadkán. A Requiem a szervekért — bűnbánat című előadás (r.: Senka Bulić) Antonin Artaud 1947-ben írt szövegeinek a továbbgondolásából született. A szereplők megkísérlik színre vinni az „eljátszhatatlan jelenet”-et: a puszta szemlélődés által fel nem fogható, de az érzékelést ezer más módon kiváltó játék teljesen egyedi színházi nyelvet alakított ki a kortárs tragédia fogalmának feltárására. Ily módon válnak az előadás sajátos nyelvezetének eszközeivé a beszélt emberi hangok és a belső szervek által keltett — a különleges mikrofonoknak köszönhetően hallható — effektusok.

A Szabadkai Népszínház szerb társulata a Desiré keretein belül is bemutatta a Koštana című darabot (r.: Urbán András). A produkció, amely október második felétől van repertoáron, megosztotta a közönséget. Ahogyan az a rendezőre jellemző, az előadásában egy általánosabb társadalmi kérdés részproblematikájával foglalkozik, ez esetben az emberi jogok, a szabadság és a személyi biztonság, illetve ezek korlátozása kapcsán. Mindezt olyan történetszövésben kibontakoztatva teszi, amely okkal háboríthatja fel a többségi nemzet azon tagjait, akik a saját valóságukkal való szembesítést provokációnak élik meg.

A Desiré Fesztivál közönségének előnyére szól, hogy úgy fest, mégsem reménytelen a helyzet, ami a színházlátogatók reakcióit illeti. Ha kiindulhatunk abból, hogy az évek előrehaladtával egyre kevesebben „csapkodják” a székeket — idén már vagy nem is volt rá példa, vagy legfeljebb nagyon diszkréten —, az arra utal, hogy nekik — ahogy nekünk is — már beépült a tudatukba a fesztivál szellemisége, és átengedik magukat az összes létező, lehetséges variációnak.

…nagy levegő

A félelmek ellenére ez a fajta átadás, megadás sokkal inkább a megkönnyebbülés varázsával hat, semmint hogy bármiféle kiszolgáltatottság érzését keltse bennünk. A színház nem csupán egy egyoldalú, a befogadó számára passzív, szórakoztató intézmény, hanem fórumként tekinthetünk rá. Az általa nyújtott lehetőségek azonban csakis abban az esetben teljesednek ki, amennyiben mindkét fél — úgy az előadó, mint a néző — egyenrangú partnerré válik, s az előadások üzenete közöttük valahol félúton fogalmazódik meg. Nem is igényel ez különösebb erőfeszítést, csak egy nagy levegővétel kell hozzá, hogy a testünk és lelkünk minden porcikáján átjárni, átborzongani hagyjuk a színházi élményt, amely a felemelkedettség érzésével hálálja meg lélekjelenlétünket.

Így volt ez a házigazda Kosztolányi Dezső Színház Az ember komédiája című darabjának (r.: Táborosi Margaréta) esetében is. A Sziveri János életéről szóló előadás azoknak jelent igazán sokat, akik a versek nyersességén, a költő szikár modorán túl az embert is észreveszik.

Vagy a magyarkanizsai Jel Színház Wilhelm-dalok című előadásában (r.: Nagy József), amely Tolnai Ottó szövevényes szövegvilágát a színház perspektívájába helyezi. A rendező Wilhelm, a verbászi falubolondja alakját az Együgyű, a Művész és a Tükör hármasának egybejátszásával jeleníti meg.

Egy nemesebb célt valósít meg a belgrádi Bitef Színház A város című mozgásszínházi produkciójában (r.: Dina Radoman Caranović). A koncepció alapja egy kutatómunka, amely arra kereste a választ, hogy miként éljük meg a várost mint teret. A szereplők sokfélesége a város lakóira, vagyis a heterogén közegre utal, s ennek minél életszerűbb szemléltetésére a fogyatékkal élőket is bekapcsolta az előadásba. Az már bizonyára az élet alkotta csodák játékának egyike, hogy éppen ez a sokszínűség által vált egységes egésszé a performansz.

…én

Azok a célok, amelyeket a KDSZ öt évvel ezelőtt a zászlajára tűzött, beérni látszanak: az európai gondolkodás irányába történő nyitás, a más szinteken való észlelés, érzékelés, a színházon keresztül zajló percepció kollektív igénnyé kezdett válni, s ez — akármilyen szűk réteget érintsen is — immár visszavonhatatlanul gyökeret vert az emberek tudatában. A fiataloktól kezdve a legidősebb színházlátogatóig mindenki kíváncsi a desiré előadásaira.

Itt vagyunk tehát a Desiré Central Stationön, amely lassan zárja kapuit. Választanunk kell, merre induljunk tovább, melyik járműre szálljunk fel. Ugyanarra, amelyen eddig utaztunk, amelyről azt gondoljuk, biztonságos, hiszen jól ismerjük; netán egy másikra, amelynek végállomása egyelőre ismeretlen előttünk, ugyanakkor sokkal több csodát tartalmazhat számunkra. Ami engem illet, sokkal izgalmasabbnak tartom az idegen felfedezését, mert az rejti magában az utazás, az ismeretszerzés, a kaland, a pofon és a nagy levegővétel élményét. Már nem is kell tovább töprengenem, egészen tiszta előttem a kép: mindez én vagyok… I am desiré!