Mesék útját járva
Fehér Márta
2021.07.17.
LXXVI. évf. 28. szám
Mesék útját járva

„Nem születtem mesélő családban, habár anyukám mesélt nekünk gyermekkorunkban történeteket, melyeket ő talált ki, de nem népmesét. A meghatározó élmény ezen a téren a Magyar Tanszéken végzett tanulmányaim végéhez kötődik, amikor elkezdtem a Csornai Richárd Ökológusok Egyesülete keretében Ludason gyűjteni, és mindjárt az első évben találkoztam Szűcs László ludasi származású, Hajdújáráson élő mesemondóval.” Interjú Raffai Judit néprajzkutatóval, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanárával, aki nemrégiben vette át a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kiemelkedő tevékenysége elismeréseként.

— Az említett találkozás meghatározta a szakmai tevékenységemet és az érdeklődésemet, hiszen a mesemondás kapcsán láttam, hogy milyen élmény, amikor valaki élőszóval mondja el a mesét: sokkal nagyobb, mint amikor leírva olvassuk. Később néprajz szakon a diplomadolgozatom is Laci bácsi meseanyaga lett, megpróbáltam a nonverbális kommunikációt, az előadást leírni, ez a későbbiek során is meghatározta a néprajzi pályafutásomat.

* Mi áll az érdeklődése középpontjában?

— Összességében ezt úgy fogalmaztam meg magamban, hogy az emberek viselkedése, a kiállása, habitusa. A népmesemondás is egy ilyenfajta viselkedés, mely a mesemondó egész egyéniségét meghatározza. Ebből adódóan mindig érdekelt az identitás kérdése is, hogy hogyan definiálja valaki önmagát.

* Napjainkban kik mondanak mesét?

— Hála istennek Vajdaságban is sokan. Felnőttek és gyerekek is. Ennek éltetője nálunk a Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny. 2001-ben elindult a Hagyományok Háza, és utána azon belül a mesemondással foglalkozó műhely, ahol minden évben van egy tanfolyam — és ha ennek a diákjait végignézzük, akkor azt kell mondani, hogy sokféle foglalkozású ember vállalkozik napjainkban mesemondásra az óvónőtől kezdve a közgazdászon át az újságíróig. A mesemondás is egy olyan tevékenység, amelyhez — ahogyan az öregek mondták régen — talentum, azaz tehetség kell. A történetmesélőket a szakma homo narransként határozza meg, vagyis a mesemondó az az ember, akinek megvan a képessége, hogy egy egyszerű, akár mindennapi történetet is úgy tudjon elmondani, hogy az egy élvezhető előadás legyen. Ezek a specialista emberek a hagyományos közösségekben népmesét mondtak, napjainkban pedig már más műfajt mesélnek, illetve tanult formában válhatnak mesemondóvá.

* Le lehet zárni a népmesekincsgyűjtést, mondhatjuk azt, hogy mindet felkutattuk, összegyűjtöttük?

A kutató ember megtanulja, hogy soha semmit sem lehet lezárni. Például Ludassal voltam így. Meg voltam győződve, hogy ott a mesemondás területén mindent felkutattunk, de mégsem, és utána jöttek elő a mesemondó mozgalomnak, illetve a Kálmány Lajos Népmesemondó Versenynek, Szalai Eszter munkájának köszönhetően olyan történetek, amelyeket nem ismertünk. Ha megnézzük a magyar folklorisztikát, ugyanez állapítható meg. Azt hittük, hogy ma már tündérmesét nem lehet gyűjteni. Nemrég hunyt el Csipkés Vilmos, aki talán az egyik utolsó tündérmese-mesélő volt, és csak néhány évvel ezelőtt fedezte fel Klitsie Szabad Boglárka néprajzkutató és Varga Norbert. Nem beszélve az adattárakról, a hagyatékokról, a történeti anyagokról, melyek folyamatos munkát adnak a mesekutatónak is! Például: Penavin Olga hagyatékának egy részét ismerjük, de feltételezzük, hogy vannak még hangzó anyagok. Ha csak a hagyatékokkal foglalkoznánk itt, Vajdaságban, illetve az adattárakban található anyaggal, az is nagyon eredményes lenne. A levéltárak és a sajtó is őriz folklóranyagot, ha nem is meseszövegeket. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a hagyományos mesemondás alkalmai eltűntek, olyan már a térségünkben nincs, hogy egy hosszabb ideig mesével szórakozzon egy közösség. Ez már csak mesterséges formában található meg a kultúránkban, viszont még mindig vannak beszélő közösségek Vajdaságban is — Székelykevét tudom példaként említeni, ahol délutánonként nem a sorozatokat nézik, hanem kiülnek a kispadra, összejönnek a szomszédok, és beszélgetnek. Már nem népmesét vagy folklórműfajokat mondanak egymásnak, mint valamikor régen, viszont elvétve még ez is előfordul. Két hete voltunk az Al-Duna Műhely keretében Székelykevén gyűjteni, és a mostani politikai helyzet kapcsán előkerült egy monda a szégyenről. Manapság inkább már az aktualizált történetek jönnek elő, de az emberek tudásában még mindig vannak folklórtörténetek, és ha beillenek a beszélgetés kontextusába, akkor elmondják őket. A történetmesélésre nagyon jó példa a bánáti terület, ahol az elmúlt években számos anekdotagyűjtemény jelent meg, ami azt mutatja, hogy a történeteknek még mindig van létjogosultságuk, bár már nem a természetfölötti, a fiktív narratíva a jellemző — és ez nem csak nálunk van így, a magyar nyelvterületen másutt is, például Erdélyben —, hanem inkább a valóságos, életszerű, biografikus vagy humoros történet. Ezért van az, hogy az anekdoták, a tréfás történetek tovább élnek, mint például a tündérmesék. Megváltozott ezen a téren az emberek gondolkodása, másak az igényeik.

* Önnek van egy adatbázisa, hány mesét tartalmaz?

— 841 mese(szöveg) volt eredetileg benne, viszont tovább bővült, a többi közt az Életjel által kiadott moholi mesekincsnek köszönhetően, melyet Boja Patyi Sarolta gyűjtött össze századunkban, így most már 900 felett van a mesék száma Vajdaságból.

* Meg lehet mondani, hogy egy-egy mese mikor vajdasági magyar vagy mikor más vajdasági nemzeti közösségé?

— A népmeséknek éppen az a lényegük, hogy olyan történetek, amelyeket a világ különböző pontjain meséltek és valamilyen formában mesélnek, illetve tárolnak ma is. Esetleg arról lehet beszélni, hogy vannak olyan mesetípusok vagy motívumok, amelyek jobban kötődnek a magyar anyaghoz. A vajdasági mesékről el lehet mondani, hogy ezeken belül a tréfás történetek nagyon dominánsak. Vannak olyan, a Dél-Alföldre jellemző mesei formulák vagy típusok, amelyek nálunk hangsúlyozottabban, illetve más formában fordulnak elő, ám ne gondoljuk, hogy a világ különböző pontjain nincsenek meg, csupán eltérőek.

* Mi az akkor, ami ránk jellemző?

— A folklórban sokszor az azonosság a jellemzőbb, mint az eltérés. Emellett Vajdaságban azért is nehéz bármilyen dolgot úgy megfogalmazni, hogy az vajdasági, mert bár közhely, de Vajdaság valóban a Kárpát-medence kicsiben, hiszen a török hódoltság után mindenhonnan betelepítettek embereket, úgyhogy van palóc, székely, dunántúli, szegedi kirajzási anyagunk, és sorolhatnám. Az új lakosság hozta magával a saját kulturális jegyeit. De talán mégis megemlíthetném az erotikus mesék nagy számát — ez Burány Béla gyűjtésének köszönhető. Azt viszont nem tudjuk, hogy a gyűjtők érdeklődése határozza-e meg ezt az anyagot, vagy pedig valóban az a helyzet, hogy az erotikus mesék nálunk gyakrabban előfordultak. Ki kell emelni a Mátyás király folklór domináns jelenlétét, illetve az elbeszélés módját. A legbiztosabb ránk jellemző jegy az előadásmód, ez kötődik a nyelvjáráshoz, az elbeszélő stílushoz. Ezt sem tudom biztosra mondani, hiszen sosem végeztek ilyen átfogó, tájegységekre vonatkozó kutatást, Vajdaságban mégis észrevehető — lehet, hogy a Balkán hatására — egy igen gazdag gesztusrendszert, nonverbális kommunikációt mutató jelrendszer használata a mesemondóknál. A történetmesélésben meg a beszédben ez egyaránt megtalálható, és a nyelvjárással is összefügg. Napjaink mesemondására is jellemző, hiszen az Al-Dunán őrzik mesemondással a nyelvjárásukat a bukovinai székelyek, Kupuszinán Toldi István vezetésével egy nagyon erős mesemondó mozgalom működik, ahol a gyerekek is tökéletes palóc nyelvjárásban beszélnek, és a szegedi kirajzásnak is vannak központjai, mint például Muzslya, Ludas, Hajdújárás. Mindegyikhez kapcsolódik egy-egy pedagógus vagy mesemondó, aki ezt viszi tovább, és műhely formájában élteti. A mostani mesemondás az élő nyelv, a nyelvjárás védelme is.

* Mostanában mivel foglalkozik?

— Egy bácskai mesekötetet szerkesztek, és Bácska kulturális örökségének újrahasznosítása címmel van az MTTK keretében a bajai Türr István Múzeummal és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel közösen egy IPA-pályázatunk, melynek nagyon érdekes a témája: a népi kultúrában azt az elfelejtett tudást, örökséget kutatjuk — a takarékosság különböző formáit a vízhasználattól a háztakarítás, mosás, főzés, étkezés, gazdálkodás különféle praktikus megoldásaiig —, amely a mostani fenntarthatóságot segítené. Mondhatnám, hogy ez az eddigi tevékenységemtől távol áll, habár a természetvédelem közelében szocializálódtam, és mindig foglalkoztam olyan témákkal, amelyek a néprajzon belül a körülöttünk levő ökológiai dolgokra vonatkoztak.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..