Mottó: „A modern kori ember világa... Nézz szét, kevés benne a mosoly!” (graffiti)

— Tíz évvel ezelőtt, karácsony tájékán egy kedves ismerősöm kérdezett rá, hogy ha megvarrja a Télapó-ruhát, hajlandó lennék-e beöltözni. Hadd szerezzünk örömet vele a kis unokájának. Szívesen vállaltam a kihívást, mely végül olyannyira jól sikerült, hogy egyre többen igényelték, látogassak el az ő otthonukba is. Néhány év múlva már a községi szociális központ illetékesei is megkerestek, az ő szervezésükben a szellemi fogyatékkal élő gyermekekhez indultam el télapózni. Következő lépésként a még működő vállalatokba és a helyi elemi iskolába „kopogtattam” be az ünnep idején. Végül a településünk önkiszolgálóiban és más helyeken igyekeztem egy csöppnyi varázslatot lopni falubelijeim ünnepváró, mégis szomorú és túlhajszolt életébe.

Az óesztendők utolsó napjaiban a Télapó lovas fogaton járja be Antalfalva község településeit. (Azt már egyre kevesebben tudják, hogy az ötletadó szikrát lényegében a torontálvásárhelyi Magyar Művelődési és Művészeti Központ pattintotta ki 2014-ben — a szerző megj.) A „piros kosztümös, fehér szakállú bácsi” ilyenkor cukorkát osztogat a gyermekeknek és a járókelőknek, illetve — a községi szociális alap támogatásával megformázott — szerény ajándékcsomagokkal kopogtat be megannyi szegénysorban élő család, idősek és nagycsaládosok ablakán, ajtaján.

Most újabb ünnepre, húsvétra készülődünk. Faluhelyen ez látszik is. Olyan bensőséges alkalom ez, amelyre talán a messzi idegenből is hazalátogatnak a családtagok. Az ember ilyenkor ideig-óráig megjátszhatja önmagát és az érzéseit, de az örömmel együtt, sajnos a szomorúság is bébocsáttatást kér és kap a hajlékokba.

— Kérded, honnan, miből merítem a derűlátáshoz szükséges pluszenergiámat? Látod, ezen sohasem gondolkodtam eddig. Talán az élettapasztalatomból és abból a szeretetből, amelyet odahaza, a szülői házban kaptam. Nehéz, egyszersmind tisztességre nevelő körülmények között cseperedtem fel, ami magára a nagybetűs Életre is idejében felkészített. Küzdeni az álmaink beteljesüléséért, minden nehézség és megpróbáltatás közepette meglelni azokat a pillanatokat, amelyek erőt tudnak adni a továbblépéshez. Nekem, bár szerettem volna, sajnos nem volt lehetőségem továbbtanulni az elemi iskola elvégzése után. Ugródeszka volt viszont az a tanfolyam, amelyet a helyi önkéntes tűzoltótestület által végeztem el. Altiszti rangfokozatom van. Főállásban jelenleg itt, a pékségben vagyok mindenes. Magyarán nemcsak a javítási munkálatok, a pékműhely kitakarítása meg időnként a vásárlók kiszolgálása tartozik rám, hanem maga a pékmesteri munka is „belefér”. Mindemellett privátban meszelést is vállalok, illetve voltam már portás és éjjeliőr is, ha éppen úgy fordult akkortájt az a bizonyos kerék. Egy biztos: én sosem mentem el a munka temetésére! — teszi hozzá derűsen, miközben egy újabb betérő vevőt szolgál ki a tőle megszokott kedélyességgel. Azt is elmondja, hogy időnként és önzetlen törődési indíttatásból a volt szomszédasszonyát, a kilencvennégy éves K. Bözse nénit is felkeresi. A kimondott szép szót, a mosolyt senki emberfiától ő bizony soha meg nem tagadta.

Zoltán pozitív kisugárzását nem lehet nem észrevenni, holott az ő feje fölött is fel szoktak tornyosulni azok a bizonyos gondfelhők. Nagyfia ugyanis valahol külhonban próbálgat boldogulni, hónapokon belül pedig leánya is belekóstolhat a középiskolai diákéletbe.

— A gyerekeimnek igyekeztem mindent megadni, mint bármelyik gazdag szülő. Nekem nem volt, de hál’ istennek nekik ebből a kevésből is tudtam nyújtani. Emberségességet mindenképp, valamint családi nevelést, melyből sajnos egyre kevesebbet tapasztalunk magunk körül. Mert nem minden csak az anyagiakban rejlik! Szerintem. És igen, hiányzik a fegyelem is, melyet a mi időnkben a fiúk leginkább a katonaságban tanulhattak meg. Utána meg a munkahelyen. Eh, de hol van ma már mindez...

A nyitóképen id. Koncz Zoltán (a szerző felvétele)