Mennyire vad az a bizonyos nyugat?

Mennyire vad az a bizonyos nyugat?

Három fess színész lóra pattant, feldobta fejére a cowboykalapot, ééés nem nyargalt messzire, hiszen a lovakat s őket magukat is itt tartja valami ezen a szép, sík, alföldi tájon, melyet összevont szemöldökkel végig lehet pásztázni, a tekintetet nem akasztják meg holmi hegyek.

Vagy mégis vonzza őket a nyugat vadsága, ahol állítólag minden egy picit jobb? A rejtély a Kosztolányi Dezső Színház legfrissebb előadásában oldódik fel. A Kút nem a kiút című westernmoráldrámát nemrég mutatta be a három vajdasági cowboy: Búbos Dávid, Kucsov Borisz és Mészáros Gábor.

Az előadás egyik szerzője Kondacs Gergely, a másik maga a rendező, Kucsov Borisz, akit természetesen a színpadon is láthatunk. Borisz már kipróbálta magát rendezőként, mégis úgy érzem, ez az első igazán jelentős színpadra álmodott rendezése. A fiúk olyan témát dolgoztak fel, amely minden egyes (még) itt élőt foglalkoztat. Ez pedig az elvándorlás. Nem egy lineáris történetet vezetnek végig a darabban, több szegmensből áll össze, s több vadnyugati szálon fut. Amikor valakinek először jut eszébe az el kéne menni gondolata, rögtön sorjázik a többi is: Hova? Mikor? Miért? Mit fogok ott dolgozni? Hiányzik-e majd, amit itt hagytam?

Imádtam azt a jelenetet, amelyben a bárszéken lovagoltak. Néha elszaladtak a lovak, és volt, akinek le kellett szállnia a magas lóról. Ebben a jelenetben ők hárman arról beszélgetnek, hogy kinek is van igaza: annak, aki elment, vagy annak, aki itt maradt. És lassan, egyenként ők maguk is lelépnek. A három közül már csak egy lovas marad színen, a többiek továbbállnak. S itt hangzik el az a nagyon fontos (s egyúttal rettenetesen vicces-szomorú) mondat többször is, amely szerintem az egyik csúcsmozzanata a darabnak: Mennyire fa***gyerek vagyok, hogy én itt maradtam… Ez a mondat elsőre még őszintének is tűnhet, de másodszor, harmadszor már elkezd annyira hamisan csengeni, hogy végül az, aki ismételgeti, fogja magát, s ő is elmegy, hiába támadta nagy hangon az elmenőket. Az előadásban egy másik igen kemény odamondás is kiemelendő, nevezetesen az, amikor azt vágják az arcunkba, hogy olyan érzésük van, mintha mi mind csak átmenetileg volnánk itt, ha pedig adódna valami jobb lehetőség, mindenki pakolna. „Csak nehogy meglepődjenek, ha egyszer eljönnek a színházba, s nem lesz senki a színpadon” — hangzik el a jelenet végén.

Az irónia, a szatirikus elemek az előadás több pontján is felbukkannak. Különösen szerettem a fiatal művész vécéből falatozó jelenetét, melyben egy finom Monty Python-os utalásra is felfigyelhetünk. Olyan történetek jönnek velünk szembe a színpadról, amilyenekkel nap mint nap találkozunk. Mindenkinek van egy ismerőse, aki már dolgozott hajón, mindenkinek van olyan barátja, aki elköltözött, de végül a honvágy hazahozta, az osztálytalálkozóinkon mindig van néhány régi osztálytárs, aki nem tudott hazautazni a jeles napra, s olyan régi barátja is van mindenkinek, akivel csak Messengeren és Skype-on tartja a kapcsolatot. Nagyon rólunk, a mi generációnkról szól ez a történet, mert bár mindig is költözgettek az emberek, régen talán nem volt ennyire nagy a mozgás, mint most. Hogy ez jó-e vagy nem, arra most nincs elég betűm, hogy kifejtsem.

Az előadásban minden ott van, mi színházi szem-szájnak ingere. Cotton Eye Joe, tánc és ének, slam, stand-up, egy kis rap, humor és irónia, múltba nézés, hazaszeretet és álmokat fogó indián.

A szerzők senki felett nem törnek pálcát, nem minősítenek, minden oldaláról megvilágítják a témát. S azt hiszem, mindenki azt az oldalt érzi majd magáénak, amelyiken éppen áll. Dalok, zene, Balla István és még sokan mások. Munkatársak voltak még: Urbán András, Góli Kornélia, Marina Sremac.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Színház rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Mennyire vad az a bizonyos nyugat?
Színház
Mennyire vad az a bizonyos nyugat?
Színház
Facebook

Támogatóink