Ahol a vonatok késnek. Ahol mindenki focizik, de csak a kézilabdában győznek. Ahol mindenki siet a munkára, de mindenki elkésik. Ahol a nyolcórás munkaidő tizenkét órát tart. Ahol az egészségügyi biztosítás ingyenes ugyan, de a gyógyíttatás méregdrága. Ahol a világgazdasági válság állampolgárságot kapott. Ahol a nyílt közbeszerzések titkosak, az államtitkok pedig nyilvánosak. Ahol mindenki tudja, mit nem akar, de senki sem tudja, hogy mit is akar.

Isten hozta tehát az államban, mely nem képes meghatározni a prioritásait. Az államban, melynek kiváló demagógjai vannak, akik tökéletesek az ígérgetésben, de kevésbé sikeresek a megvalósításban. Úgy látszik, azt sem fogták fel, hogy a választópolgáraik száma lassan, de biztosan csökken. Hogy a természetes szaporulat esik, és a negatív tartományba fordult. Ebben a helyzetben van-e egyáltalán értelme utakat és hidakat építeni, úgy, hogy nem harcolunk az életekért, melyeknek használniuk kellene őket?

A bürokrácia dupla drágasága

Ha ön gyermekvállaláson gondolkodott, az első kérdés, mely sajnos feltevődik, így hangzik: van-e erre pénze? Noha a népszámlálási adatok évtizedek óta azt mutatják, hogy Szerbia természetes szaporulata a negatív tartományban mozog, az államot mindez szemmel láthatóan nemigen izgatja. A földrajzilag Európához tartozó, de gazdaságilag tőle messze elmaradó Szerbiában ugyanis a gyermekekkel kapcsolatos dolgok sokkal többe kerülnek, mint Európa többi országában. Annak ellenére van ez így, hogy az itteni életszínvonal meg sem közelíti az európait.

Ha egy egyszerű számítással kiszámoljuk, mi mindenre van szüksége egy újszülöttnek, 35 000 dináros végösszeget kapunk. És ebbe még nincs beleszámítva az élelmezés! Ha ön mint munkavállaló a minimális 115 dináros órabérért dolgozik, akkor a havi járandósága 19 000 dinárt tesz ki. Ha kifizeti az albérleti díjat és a rezsit, egyértelmű, hogy gyerekről még csak nem is álmodhat. (Ha meg ne adj’ isten ikrekről van szó, a helyzet tovább bonyolódik.) Ha a két szülő közül az egyik munkanélküli, akkor világos a verdikt: a gyermek luxusnak számít. Mindenképpen segítő körülmény volna a babatermékek esetében az áfa eltörlése. Miért van, hogy Európa legtöbb államában csökkentették ezek adóját, a szerb politikusok pedig évek óta obstruálják ezt a kérést? Valóban egyszerűbb volt egy olyan bonyolult rendszer kidolgozása, amely az adó visszaigénylésére összpontosít, ahelyett, hogy azt egyszerűen eltörölték volna?

Például míg egy szerbiai anya az átlagfizetéséből kétezer pelenkát tud vásárolni, addig egy Ausztriában élő tizenháromezret. Miért olcsóbb a Pampers pelenka az EU legtöbb tagállamában, mint Szerbiában? Vélhetőleg azért, mert a gyermekruházatra és -felszerelésekre kirótt adót az Egyesült Királyságban és Írországban eltörölték, a Benelux államokban mindössze három százalékot tesz ki, Lengyelországban pedig 22 százalékról 7 százalékra mérsékelték. Vagyis: míg a legtöbb európai állam vagy eltörölte, vagy jelentősen csökkentette a gyermekruházatra és -felszerelésekre kivetett adót, addig Szerbiában az áfa-visszaigénylést megnehezítették az időt rabló és idegeket őrlő szükségtelen bürokráciával. Amikor az EU-ra kell hivatkoznunk, úgy látszik, egyszerűbb a városi közlekedés megfizettetésének új rendszerét meghonosítani, mintsem egy hasznos törvény elfogadását.

Az állam nemtörődömsége

Még egy riasztó statisztikai adat, mely nem is olyan régen rázta meg Szerbiát, vagy legalábbis polgárait. A szerbiai gyermekhalandóság a 999 grammos csecsemők esetében eléri a 65 százalékot — Európában az átlag 15 százalék. Amíg az állam a téli álmát alussza, addig ennek a kérdésnek a rendezését a B92 Alapítvány vette a kezébe. Mindössze néhány hónap alatt a sajtó támogatásával meghirdette a Harc a babákért akciót, és ezáltal mintegy kétszáz inkubátorhoz sikerült hozzájutnia. Az ütközet ezután is folytatódott, mellyel a szülőotthonok számára szükséges támogatást gyűjtötték. Ha a gazdasági és az egyéb nehézségek ellenére egyáltalán világra jön a baba, emberi kötelességünk gondoskodni róla. Ez pedig nélkülözhetetlenné teszi az inkubátorok és a szülőotthonok felszerelését. Az állam — noha üdvözölte ezt a megmozdulást — semmit sem tett annak érdekében, hogy kövesse a példát. Némelyek, a többi közt Milan Popović üzletember és Dejan Stanković sportoló nagy humánumról tettek tanúbizonyságot. De mi lett volna e nemes emberek nélkül? Egy olyan országban, ahol az életszínvonal viszonylag alacsony, igen nagy bátorság a humanitásra hagyatkozni. Szerencsére a szerb társadalomban még mindig vannak felelős és öntudatos polgárok, akik ebben a kérdésben tesznek is valamit. Az állam viszont továbbra is alszik, fel ne keltsük...

Nehéz megkapni, de nem is jár mindenkinek, vajon mi lehet az?

Úgy tűnik, hogy az állam a megoldás helyett csak tovább bonyolítja a már egyébként is nehéz helyzetet. A családi pótlékhoz ugyanis igen sok dokumentumra van szükség. Ha az igénylő beszerzett is mindent, jogosan merül fel a kérdés, hogy megérte-e az igyekezete, illetve a bizonytalanságban eltöltött várakozása. Ha ön, kedves olvasó, egy vagy két gyermek szülője, joga van a gyermektámogatáshoz, de hogy meg is kapja, meg kell felelnie bizonyos feltételeknek. Először is ki kell töltenie a szabványosított DD-1 űrlapot, melyen megadja a család többi tagjának (DD-1a űrlap), valamint a szülőknek az adatait (DD-1b űrlap). Ezenkívül a következő dokumentumokat kell még mellékelnie, tessék kapaszkodni: az összes gyermeke anyakönyvi kivonatát, a szerb állampolgársági bizonylatokat, a család összes tagjának a bejelentett lakcímet igazoló okiratát, az édesanya betegkönyvét (ha a munkaadó rendszeresen fizeti a járulékokat, ha nem, akkor baj van), a személyi igazolvány fénymásolatát, az ingatlan tulajdoni lapját, a megfelelő lakhatást bizonyító dokumentumokat, a szociális központ igazolását, hogy az édesanya gondoskodhat a gyermekéről, hogy a gyermeket nem akarták örökbe adni, hogy a szülőktől nem vették el a szülői jogokat. Hogy mindezeket megkapja, más dokumentumokat is be kell szereznie, melyeket a szociális központnak kell átadnia. Ugyancsak szükséges mellékelni a család minden tagjának az utolsó három hónap bevételéről szóló igazolását, továbbá az esetleges kataszteri jövedelmeket, iskolások esetében pedig az iskolalátogatási bizonylatot.

Mindezek után az olvasónak úgy tűnhet, hogy talán jobb, ha bele sem kezd az egészbe. A gyermekek után járó támogatás összegét ráadásul évente kétszer — április és október elsején — határozzák meg szerbiai statisztikák alapján. Ha pedig a családnak harminchavi családi pótlék összegénél nagyobb megtakarítása van, akkor automatikusan elutasítják a kérelmet. Vagyis ne takarékoskodjanak, ha családi pótlékot akarnak. Egy újabb paradoxon: ha az államra kívánnak támaszkodni, akkor minél szegényebbek legyenek, és így érezzenek motivációt a gyermekvállaláshoz.

A gondok pedig az óvodába való iratkozással csak tovább fokozódnak. Az állami óvodákban havonta ötezer dinárt kell fizetni, a magánóvodákban pedig akár harmincezret is. „A férjem dolgozik, én pedig munkát keresek. A gyerekre senki sem tud vigyázni. Nem tudjuk beíratni az állami óvodába, mivel munkanélküli vagyok. A magánóvodát pedig nem tudjuk megfizetni. A helyzet kilátástalan” — mondja Sandra M., egy hároméves gyermek édesanyja.

A fentiekből is látható, hogy Szerbiában teljesen elhanyagolták a népesedési politikát. Az ügy alapos kivizsgálása után az a következtetésünk, hogy ezen a téren jóformán senki sem tesz semmit, sőt az állam csak tovább nehezíti az egyébként is bonyolult helyzetet. A sok papírmunkával, a bürokráciával ugyanis csak arra serkenti a potenciális leendő szülőket, hogy elálljanak a gyermekvállalástól. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint fogyatkozó nemzet vagyunk. A természetes szaporulat negatív. Szerbia azt üzeni az elévült törvényeivel, hogy a népesedési politika nem tartozik a prioritásai közé. Ha az állam nem változtatja meg a gazdaságpolitikáját, illetve annak céljait, nem dolgozik a natalitás serkentésén, akkor az a bizonyos szilvafa, amely alatt egyszer az összes szerb el fog férni, már túl nagynak fog tűnni.