Mennyei ajándék
Farogi Anna
2017.04.15.
LXXII. évf. 15. szám
Mennyei ajándék

Húsvét előtti gondolatok

Tavasz van. Gyönyörűen süt a nap, ragyog minden körülöttem. Madárzengés hallatszik. Ez a megújulás időszaka, amikor minden életre kel, amikor illatos a levegő, amikor minden kibújik a földből, amikor az emberek és az állatok is kijönnek a házból, a rejtekhelyről.

A hosszú, borongós őszt, a hideg, soha elmúlni nem akaró telet végre követte a szívet és lelket melengető tavaszi napsugár, a tündöklő fény. Szívrepesve nézem a földből kikandikáló hóvirágot, a kibújó szerény, de illatos ibolyát. Már a tulipán is megmutatkozik, igaz, csak éppen előbújó kardleveleivel.

Mindez eszembe juttatja a közeledő ünnepet, a húsvétot. Nálunk ez mindig lelki előkészületet jelentett, azt a szomorú, de egyúttal felemelő érzést, hogy valaki a megmentésünkért feláldozta magát. Határtalan megelégedés ez, hiszen örök életet nyertünk.

Örömünket barkaszenteléssel és sok-sok virággal fejeztük ki, a többi közt tulipánnal is, emlékezve a Jeruzsálembe bevonuló Jézusra. Számomra a tulipán a keresztre feszített Jézust jelképezi, aki kiterjesztett karokkal, feje körül glóriával van jelen. Ezért minden évben a temetőbe is tulipáncsokrot viszek, mély hittel, hogy szeretteim is feltámadnak. Otthonomat, a szobámat magam is tulipánnal díszítettem.

Így volt ez mindaddig, amíg a társadalmunkban nem állt be a válság, a nincstelenség, az az időszak, amikor jóformán betevő falatra sem jutott. Ebben a válságos időszakban készültem húsvét előtt a temetőbe. Nagy nehezen összekuporgattam egy kis pénzt egy szerény tulipáncsokorra. Megvettem, azzal vigasztalva magamat, legalább nekik legyen virágos az örök nyugvóhelyük. Otthonomat már nem díszíthettem fel, hiszen arra már nem futotta.

Odakint esett az eső. Nem zuhogott, csak csendesen, szünet nélkül esett. Legalább jól megáztatja a földet, segíti a megújuló természetet — gondoltam magamban. Szomorú voltam, elárasztottak az emlékek. Úgy éreztem, az ég is sirat, osztozik a hangulatomban, a bánatomban. Bandukoltam, ballagtam a temető felé, mely a város másik végén volt.

Odaérve boldogsággal telt el a szívem, hiszen örülhetnek most a szeretteim. Ha nehezen is, de szokásomhoz híven tulipáncsokrot vihettem nekik. Ez megelégedéssel töltött el, hiszen ha sokat nem is, de egy keveset tehettem értük.

Rövid időzés után megindultam hazafelé. Ballagtam a szűnni nem akaró esőben. Eszembe jutott otthonom, a virág nélküli szoba. Vigasztaltam magamat, fő, hogy nekik vihettem. Városom egyik mellékutcáján haladtam elmerülve a gondolataimban. Csend volt, nem láttam sem autót, sem kerékpárt, sem embereket. Jólesett ez a magány, ez az önsajnálat. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy távol tőlem egy nyerges teherautó áll. Éppen feléje haladtam, amikor egy kapualjból egy asszony és egy ember lépett ki. Az asszony egy nagy nyaláb tarka tulipánt ölelt magához. Csak ámultam és bámultam, közben pedig azt kérdeztem magamtól, miért kísértenek ma ennyire a tulipánok.

A pár felszállt a teherautóra, és miután elhelyezkedtek, a jármű lassan megindult. Felém közeledve felgyorsított, majd elhagyott. Tekintetemmel szinte megbabonázva követtem az eltűnő virágokat.

De lássatok csodát! A kapuhoz érve, ahol a gépkocsi állt, öt szál tulipán hevert a földön. Ezt csak az égiek küldhették — ötlött fel bennem. Körülnéztem, sehol senki nem volt. Felvegyem, vagy ne? — töprengtem földbe gyökerezett lábbal. Ha otthagyom, eláznak, esetleg eltapossák őket, vagy elhervadnak. Álltam és álltam, mígnem végül határoztam. Senkinek sem ártok vele, ha elviszem, megmentem őket, meghosszabbítom az életüket, és nem utolsósorban magamnak is örömet szerzek.

Ekkor hirtelen tudatosodott bennem, hogy mégsem vagyok magamra hagyatott, éreztem, hogy ez csak mennyei ajándék lehet, hogy a mennyeiek gondoltak rám. Határoztam. Az úttest felé irányítottam lépteimet. Szegény, gyönyörű szép tulipánok ott hevertek a vízzel, sárral áztatott út menti pocsolyában. Óvatosan és gyengéden kiemeltem őket, megtörölgettem papír zsebkendővel, és nagy örömmel magammal vittem.

Szépségeim — mormoltam magam elé —, megmentettelek benneteket, de ti is megmentettetek engem. Nem baj, ha sárosak is vagytok, ezen könnyen segíthetek, csak lemoslak benneteket, és máris gyönyörűek lesztek — mondogattam.

Így is tettem. Hazaérve első utam a fürdőszobába vezetett. Figyelmesen lemostam a virágokról a sarat, a piszkos vizet. Gyönyörűen tündököltek. Hát még amikor beraktam őket a vázába! Teljes pompával töltötték be a szobát. Olyan érzésem volt, hogy az Úr Jézus is a helyiségben van. Suttogó szavakkal hálás köszönetet mondtam neki.

Napokig nézegettem a tulipánokat: láttam bennük a kereszten szenvedő Jézust, majd vasárnap a feltámadt Üdvözítőt. Nagy megelégedésemre csaknem egy teljes hétig gyönyörködhettem bennük. Még most is az az érzésem, hogy ez nem volt véletlen: ez mennyei ajándék volt, a nagy szegénységben az égiek kárpótoltak, megajándékoztak, beteljesítették a vágyamat, és gyönyörű ünnepi hangulatot teremtettek nekem. Köszönet nekik érte.

A csekélységnek, kicsinynek tűnő ajándék sokszor felülmúlja a nagyot, különösen akkor, ha azt mennyei sugallat kíséri.


Nyitókép: Pixabay.com

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..