Megmenteni, vagyis élővé tenni
Bíró Tímea
2021.07.31.
LXXVI. évf. 30. szám
Megmenteni, vagyis élővé tenni

Egy ízig-vérig népzenei házaspár, mely számára sosem volt kérdés, hogy a hagyományőrzés útján haladjon. Fábri Géza zentai származású népzenész, kobzos, énekmondó és Fábri-Ivánovics Tünde újvidéki származású népdalénekes, népzenetanár Szegeden élnek a kislányukkal, és ugyanolyan szívügyüknek érzik a népzene művelését, mint a tanítását. A számtalan díjjal kitüntetett házaspár előtt mozgalmas nyár áll, de a sok kiadott lemez is azt bizonyítja, hogy náluk egész évben mozgalmas az élet.

* Fábri Gézáról tudjuk, hogy a vajdasági táncházmozgalom egyik megalapítója. Mesélne erről?

Géza: Vajdaságban mindig is voltak hagyományőrző csoportok, ám egy változást hozott, amikor a ’70-es évek végén a táncházmozgalom mintájára olyan fiatalok jöttek haza Vajdaságba, akik már a táncházmozgalomba is bekapcsolódtak, tanfolyamokon vettek részt. Az első hullámban a székit és a mezőségit tanultuk meg, majd következett a szatmári zene, a dunántúli, részünkről pedig a vajdasági. 1980-ban alakult meg a Hívogató együttes, mellyel már képesek voltunk arra, hogy több táncrendet is végigkísérjünk, ezáltal pedig koncerteket tudtunk tartani, melyeknek a végén egy kisebb táncházat csináltunk. Például Újvidéken, Szabadkán, Óbecsén és még számos városban. Sokat beszélgettünk Halmos Bélával, a magyar táncház atyjával, aki ezt rendkívül táplálta, éltette, és mindig erősítette bennünk, hogy a tamburazenét be kell kapcsolni ebbe a mozgalomba — ez meg is történt. 1985-ben jött létre az első táncház, mégpedig a temerini első helyi közösség épületében, mely a mai napig otthont ad a Középiskolások Népművészeti Vetélkedője gálaműsorának, és ott született meg a KNV ötlete is. A Batyu együttes ugyanúgy felzárkózott, aktívan részt vett a táncházmozgalomban, gyakran kisegítettük, helyettesítettük egymást, és a háború kitörésekor a Hívogató együttes néhány zenészével ellentétben a tagjai otthon maradtak, így egy nagyon eredményes mozgalomnak tapostak ki az utat. Magyarországon szélsebesen terjedt a táncházmozgalom, és mi ebbe csöppentünk bele. A táncban előtérbe kerültek a parasztos, rusztikus mozdulatok, a népzenében pedig például a duda, a tekerőlant, a koboz vagy a cimbalom bevonása. A Batyu együttessel közösen kitaláltuk, hogy népzenei táborokban kellene oktatni a népzenét, és ez az Etno Campban kezdődött 1989-ben, amikor is hangszeres zenét és népdaléneket tanítottunk. Próbáltunk tanfolyamokat is tartani, tehát önszerveződő módon elkezdődött a hangszeroktatás és az éneklés. Ennek a történelmét Vajdaságban ma már azok a zenekarok formálják, amelyek ott maradtak. Mi Tündével átkerültünk Magyarországra, itt végeztük el az egyetemet. Én Vaskútra mentem, és elég hamar intézményvezető lettem. Rengeteg feladatom volt, és akkor már jól ismertem a moldvai zenét, ezért sok táborba kaptunk meghívást. Kanalas Éva volt az akkori zenésztársam, akivel nagyon sok időt fordítottunk a gyűjtésre. Időközben bekerültem az akkoriban rendkívül népszerű Vízöntő együttesbe, mely ma már leginkább csak Olaszországban turnézik. Az eredeti népzene mellett a népzenei feldolgozások is érdekeltek, és ez vezetett ahhoz, hogy felkértek több színházi zenei szerkesztésre, mesejátékok zenéjének megkomponálására. Amikor megismerkedtünk Tündével, akkor rátaláltunk egy külön útra is, mely az eredeti moldvai zene tolmácsolásából indul ki, és egy olyanfajta művészi szabadságot szeretnénk megfogalmazni, amilyet Bartók is az ő művészetében. Arra gondoltunk, hogy ha ezt a zenét alaposan megismerjük, akkor szét tudjuk szedni apró részekre, és egy-egy már megtanult zenei kíséreti fordulatot, egy díszítést vagy a szöveget más helyre tudjuk beilleszteni, és ilyen módon tudjuk éltetni a népzenét. Ezért lett a formációnk neve Mentés Másként Trió, majd végül Mentés Másként Együttes, és itt a mentés azt jelenti, hogy megmenteni, élővé tenni, a másként szó pedig azt jelöli, hogy mivel ismerjük a népzenét, átszűrve a lelkünkön már más módon kombináljuk össze a részeit, másként adjuk elő. Létrejött ebből egy misszió is olyan értelemben, hogy elmegyünk a moldvai csángók közösségébe, és az ő zenéjüket tanítjuk vissza.

Tünde: Nem könnyű a határon kívül ragadni, és ennek ellenére mégis ragaszkodni az otthoni kultúrához, de onnan van ez az erő, hogy tudjuk, ezt nem veszíthetjük el. Foglalkoztunk már mással is a népzenén kívül, de valamikor dönt az ember. Megerősödik benne az a hívás, amely egyszerűen beszippantja. Számunkra nagyon fontos, hogy igény legyen arra, amit csinálunk, és az a mi dolgunk, hogy ezt az igényt életben tartsuk. Úgy látom, nagyon fontos megfogadni Kodálynak azt a tanácsát, hogy a zenei nevelést a gyermek születése előtt kilenc hónappal érdemes elkezdeni. Itt mindenkinek felelőssége van, és úgy vélem, hogy még az anyaországban sem lehetünk túlságosan nyugodtak, itt is küzdeni kell azért, hogy amikor elmegyünk egy népdaléneklési versenyre, akkor többnyire olyat halljunk, ami beleillik abba a műfajba. Szerencsésebbek az otthon maradottak, mert náluk talán egyértelműbb, hogy mihez ragaszkodnak.


Fábri Géza és Fábri-Ivánovics Tünde a kislányukkal, Marikával

* Követik a vajdasági népzene alakulását?

Géza: — Igen, és rendszeresen zsűrizünk is a Szólj, síp, szólj! nevű vetélkedőn, látjuk, hogy kik vezetik a csoportokat. Fontos, hogy mindezt kövessük. Itt, Magyarországon, mentorai vagyunk a Fölszállott a pávának, illetve az online oktatásba is belekóstolhattunk, és már nem csak a járványhelyzet miatt tartjuk fontosnak ezt az oktatási formát. Öröm látni, hogy sokan ismét elkezdtek érdeklődni a népművészet iránt, és ez talán az utánzásból fakad, hiszen a kisgyerekek azt csinálják, amit látnak. Sok jó és örömteli példát kell nekik mutatni, mert ők egyszer csak hozni fognak egy döntést, hogy milyen úton szeretnének járni.

Tünde: — Kiemelten fontos a közösség viszonyulása mindehhez, illetve hogy van-e olyan közeg, ahol egymást segítő emberek élnek egymás mellett. A szólisztikus műfajban való önmegvalósító sztárság a népzenétől idegen, és egy kicsit idejétmúlttá is kezd válni. Nagyon nem mindegy, hogy mit adunk a gyerekeknek, Kodály is azt mondja, hogy csak a gyöngyöt, tehát a legértékesebbet. Persze a bóvlit is imádni fogja, mert tőlünk kapta, de az értéktelenségével nem tud majd mit kezdeni. A kislányunk végigutazza velünk a fellépéseinket, és az a módszere, hogy talál bennük magának élményt. A hagyományos értelemben vett közösség nem zárja ki a gyereket a mindennapi tevékenységekből, hanem bevonja, és ebből ő azt hasznosítja magának, amit tud. Ha a gyerek azt látja rajtunk, hogy szeretettel fordulunk afelé, amit csinálunk, és meg tudunk teremteni egy kellemes, építő jellegű közeget, akkor úgy fogja megítélni, hogy ez egy stabil érték, melyben tud hinni. A mélyalapozással induló táncházmozgalom is egy ilyen stabil érték volt, illetve ma is az. Ez a kis közösségeknek a közege, és ezért nem is kell elvárni egy-egy koncert alkalmával, hogy ott ezrek tolongjanak.

* Mennyire telt meg a nyár fellépésekkel, oktatással?

Géza: — Meglehetősen tele van a nyarunk, de már a tavasz is sűrű volt, végre ismét sokat utazunk. Szokolay Dongó Balázzsal is gyakran koncertezünk, Tündével is lesznek fellépéseim, a Vízöntő zenekarral Olaszországban és Svájcban játszunk, augusztusban pedig az NKA Halmos Béla Kollégium támogatásával a koboz-ének-hegedű-furulya moldvai népzenei kurzust tartjuk, melyre hetven résztvevőt várunk. Ez egy több országot összefogó program lesz.

Tünde: — A növendékeinkkel való kapcsolattartást és az alkotásukat pályázatokkal is segítjük. Támogatónk az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő Csoóri Sándor Programja, ahová a Mester Tanoda Alapítvány — a Dugonics András Piarista Gimnázium, AMI és Kollégium intézményegységeként működő művészeti iskolánk egykori fenntartója — is benyújtotta pályázatát a koncertsorozatokra, táncházsorozatokra, viszont nagy kérdés volt, hogyan lehet megvalósítani a pályázatok által támogatott koncerteket, ha nem találkozhatunk. Abban volt nagyon aktív az idei év, hogy mindezt logisztikailag megoldjuk. Ennek függvényében kitaláltuk, hogy csinálunk egy kisebb táncházat, és a technika eszközeivel élve feltesszük a Mester Tanoda Alapítvány YouTube-csatornájára, így a növendékeink is találkozhattak, azok pedig, akik nem lehettek velünk, otthonról kapcsolódtak be a munkába. A „Pár hangnyi dallamok…” maraton alkalmával például egy-egy szerelmes dalt énekeltettem el velük. Mindenki azt mutatta be, hogy ő hol tart egy folyamatban, és ne az legyen a szeme előtt, hogy ez most profi szint, vagy sem, hiszen mindig az a fontos, hogy végigjárja azt az utat, amely majd a kiteljesedéshez vezet.

Fényképezte: Bíró Tímea

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..