Szabó Attila fotója

Többnapos délvidéki látogatása során a szórványban, főleg a Bánságban élő magyarok helyzetével ismerkedett Szabó Vilmos, Magyarország Miniszterelnöki Hivatalának politikai államtitkára. A magas rangú vendég többször is megfogalmazta, hogy Magyarországon nagyon fontosnak tartják figyelemmel kísérni a szórvány településeken élő magyar közösségek, családok helyzetét mindenhol a Kárpát-medencében. Szeretnék, ha ezek az emberek is megtapasztalnák, hogy róluk sem mondott le senki. Mert gyakran, talán nem is indokolatlanul, úgy érzik, ők már senkinek sem kellenek. Sem a saját tömbjüknek, sem az anyaországnak.
- Igaz, hogy hatalmas késésben vagyunk, azt is mondhatnám, hogy az utolsó pillanatban, de én bízom benne, hogy ezeket a vidékeket még meg tudjuk menteni. Jó lenne, ha ebben a témában az anyaországi és a határon túli magyar politikai elit megtalálná azokat a közös pontokat, amelyeket továbbra is erősíteni lehet és kell. Bizonyára mindenki elfogadja, hogy azokból az eszközökből, amelyek a magyarság támogatását szolgálják a Kárpát-medencében, megkülönböztetetten többet kell kapniuk a szórványban élőknek, vagyis - hogy ezzel a nem túl szép kifejezéssel éljek -, pozitívan diszkrimináljuk őket.
* Az államtitkár úr, mielőtt elindult a Délvidékre, részt vett a Szülőföld Alap Tanácsának alakuló ülésén. Beszámolna-e olvasóinknak a testület várható munkájáról?
- Helyzetfelmérő látogatásom kezdete valóban egybeesett a Szülőföld Alap Tanácsának az alakulásával, de ez valóban véletlenül történt így, hiszen az itteni programomat jóval korábban egyeztettük. Azt már bizonyára mindenki tudja, hogy egymilliárd forintos alapról van szó, ami lehet több is, hiszen nyitott a kerete, magánszemélyek, vállalatok, szervezetek támogathatják, sőt, besorolták azoknak a körébe, akik részére felajánlható az adó egy százaléka. Ami Önöknek nagyon fontos, az az, hogy a megállapodás alapján a Délvidék és a Kárpátalja, ezen belül is a szórvány kiemelt figyelemben részesül a pályázatok elbírálásakor, a pénzek elosztásakor. Augusztus végén, szeptember elején megalakulnak azok a szakkollégiumok, amelyekhez majd a pályázatokat be lehet nyújtani. Az igények ilyen formában való megfogalmazása az őszi hónapokra várható. A technikai dolgok még egyeztetésre szorulnak, de az már bizonyos, hogy a Szülőföld Alapot majd a Határon Túli Magyarok Hivatala szolgálja ki. A célterületek azok, ahol a legnagyobb igény mutatkozik, vagyis az oktatás, a kultúra, a tájékoztatás. Ha csak az elsőt vesszük alapul, akkor már most láthatjuk, hogy egyes iskoláknak diákbuszra, másoknak könyvtárra vagy műszaki eszközökre, internetes kapcsolatra van szükségük, valamint égető gond a magyar nyelvű szaktanárok hiánya is. Máshol viszont az alapvető feltételeket kell megteremteni ahhoz, hogy a gyerekek az anyanyelvükön tanulhassanak.
* Nagyon fontos lenne a gazdasági befektetések fellendítése, a vállalkozók ,,idecsalogatása”, különösen a szórvány esetében, amely talán még Vajdaság más vidékeinél is szegényebb. Ez viszont sok esetben nem elsősorban az itt élő magyaroktól függ.
- A magyar-magyar kapcsolatokban a határokon átnyúló együttműködés részben már meg is valósul. Talán azt is kijelenthetem, hogy ez megtörténik mindennemű beavatkozás nélkül is. Az Európai Unió kisugárzása rövid időn belül érezhető volt a szomszédos országokban, a határ menti területeken is. Magyarország most már nemcsak a szomszédja Szerbiának, hanem az Európai Unió határa is. A két ország közötti együttműködésben kell elérni az áttörést. Mi nagyon világosan a szerb politika és a kormány tudomására hoztuk: szeretnénk, ha Magyarország lenne a kapuja a szerbiai integrációnak, de ehhez meg kell tennie azokat a bizonyos lépéseket. A magyar tőke el tud jutni Horvátországba, Boszniába és Hercegovinába, Montenegróba, Macedóniába, csak ide nem. Ennek nyilván oka van. Mi hiába biztatjuk a magyar vállalatokat, ha mindig elbuknak az itteni versenyen. Nagyon reméljük, hogy ez a törekvésünk is sikerrel jár, mert Szerbiának is hasznot jelentene. Valóban, a falak leomlása és a gazdaság fellendülése lenne a kulcsa mindennek.
* Mi volt az, ami különösen megragadta a figyelmét itt, a Délvidéken, annak is a szórványában?
- Arra figyeltem fel, hogy a nehéz körülmények ellenére az emberek a szülőföldjükön akarnak maradni, továbbra is ott szeretnének élni. Különböző beszámolókat hallottam, elmondták, hogyan élnek, milyen alacsony egy-egy településnek a költségvetése, de valamennyien hozzátették, hogy a civil szervezetek mégis működnek. Nemcsak összefoglalták, hogy milyen súlyos helyzetben vannak, hanem kivétel nélkül azt is hozzátették, hogy nem adják fel, küzdenek tovább ott, ahol az őseik is születtek. Az árvíz sújtotta Káptalanfalva ennek az egyik jelképe. Felsorolták az őket ért csapásokat, károkat, de csillogó szemmel bizonygatták, hogy kitartanak. A bajban ugyanis azt javasolták nekik, hogy hagyják el a települést, és máshol kezdjenek új életet, de ők elutasították ezt a lehetőséget. Ez például nagyon megragadott. Az emberek hite, hogy sikerül megmaradniuk magyarnak, itt a Délvidéken, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben többször is nagy vérveszteségeket szenvedtek el, hogy a legutóbbi háborúban ,,lefejeződött” az értelmiség, szinte eltűntek a vállalkozók, a középréteg. Mindenben ösztönözni kell azt a magyar közösséget, amely itt akar maradni, hogy legyen fiatalsága, gazdasága. Ez nem jobboldali vagy baloldali feladat, ez mentes a politikától. Mindenkinek segítenie kell, akinek van rá lehetősége, de nyilván a mindenkori kormányzóknak nagyobb a felelősségük. Meggyőződésem, hogy a szórványban élők támogatását újra kell gondolni, ezért hoztam azt az üzenetet, hogy senkit sem felejtettünk el. Tulajdonképpen a tömbben élők is csak akkor maradhatnak meg, ha létezik a szórvány. Az egyik faluban hangzott el az a vers, amelynek egy sorát szeretném idézni: ,,Magyarnak lenni büszke gyönyörűség.” Azok az emberek, akikkel találkoztam és beszélgettem, ezt pontosan tudják.