A párizsi olimpiát két okból sem követtem részletesen: egyrészt egyáltalán nem érdekel a versenysport, másrészt éppen nyaraltam a két örökmozgó gyerekemmel, így ha akartam volna, sem tudtam volna igazán követni az eseményeket. Egy-egy verseny közvetítését persze így is láttam, és persze a legjobb vagy legérdekesebb pillanatok azonnal megjelentek a közösségi médiában, így még véletlenül sem tudtam volna elkerülni őket. Összegyűjtöttem, mi maradt meg számomra a nemrég zárult sporteseményből, melyek voltak Párizs, 2024 legkiemelkedőbb pillanatai, szigorúan nem sportkedvelő szemmel.

Fotók: Tanjug

Az első, olimpiával kapcsolatos hír, mely elért hozzám, az állítólag botrányba fulladt megnyitó volt. Az interneten olvasható vélemények szerint szentségtörő, fantáziátlan és szegényes volt. Aztán kiderült, hogy talán valóban nem volt a legizgalmasabb ötlet a Szajnán hajókáztatni a versenyzőket, és azt mutogatni a tévében órákon keresztül, de maga a műsor egyáltalán nem volt unalmas, sőt voltak nagyon jó pillanatai is, például a Gojira nevű metálzenekar Marie Antoinette lefejezését bemutató száma.

Persze a legvitatottabb dolog Az utolsó vacsora című festmény újragondolása volt, melyről később kiderült, hogy nem is Leonardo da Vinci mesterművének paródiája, hanem Jan Hermansz van Bijlert holland festő Istenek ünnepe című művének életre keltése. De mire ez napvilágra került, már mindegy volt, mindenki az LMBTQ+-megnyitóról és a hanyatló Nyugatról beszélt.

Ilyen kezdés után egyáltalán nem ért váratlanul, hogy a párizsi olimpián debütált az első transznemű boxoló is. Persze némi utánajárás után kiderült, hogy ez nem így van, és az algériai Imane Helif nagyon is nő, mindig is az volt, csak könnyebb úgy kommunikálni a vereséget, hogy azt mondjuk egy nem Barbie-babának kinéző nőre, hogy férfi. Imane Helif végül kategóriájának aranyérmét vihette haza az olimpiáról.

Amíg mindenki az algériai boxolónővel foglalkozott, kevés szó esett arról, hogy a holland strandröplabdacsapatban egy kiskorú megerőszakolásáért elítélt bűnöző is helyet kapott. Steven van de Velde 2014-ben tizenkilenc évesen erőszakolt meg egy tizenkét éves kislányt, amiért el is ítélték a már akkor ígéretes sportolót. Annak ellenére, hogy a nemi erőszak áldozatait támogató csoportok, sportolók és magánemberek is felszólaltak az olimpián történő részvétele ellen, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság közölte: a versenyzőket az egyes országok indítják, ők nem tehetnek semmit. A helyzetet azzal igyekeztek javítani, hogy van de Velde nem lakott az olimpiai faluban, és nem kellett részt vennie a sajtóeseményeken, nehogy kellemetlen kérdéseket kapjon. Hollandia mindent megtett, hogy védje versenyzőjét, aki a hivatalos álláspont szerint megbánta tettét, és ma már boldog családapa. Az, hogy a röplabdázót minden meccsen kifütyülték, nyilván nem számítana semmit, ha a holland csapat győzött volna, így azonban lényegében a semmiért kockáztatták az arcukat és vállalták a bírálatokat.

De térjünk rá a cuki vagy vicces pillanatokra, melyekben ezúttal sem volt hiány. Egyik ilyen a kínai Csou Ja-csin nevéhez kötődik, aki a női tornászok között gerendán a második helyen végzett. A dobogóra felállva először nem értette, hogy társai miért harapnak bele az érembe, nyilván nem ismerte ezt a szokást, de nem akart kimaradni, ezért némi késéssel ő is a szájába vette az érmet, majd nevetve pózolt a fotósnak ő is.

Párizs, 2024 egyik legszebb pillanata Simone Biles amerikai tornász visszatérése és szereplése volt. Ő az a 142 centiméteres tornász, aki nemcsak generációjának, hanem a tornasport történelmének a legjobbja, és aki a 2021. évi tokiói olimpián omlott össze lelkileg. Rendkívüli visszatérés volt az övé, három év alatt nemcsak meggyógyult, de újra csúcsformába is került, annyira, hogy mára 11 olimpiai érmet tudhat magáénak. Megható volt az a pillanat is, amikor kiderült, hogy Ese Ukpeseraye nigériai kerékpárosnak országa nem gondoskodott megfelelő felszerelésről a különféle versenyszámokhoz, azaz kétféle bicikli helyett csak egyet küldtek vele, és mivel ezzel nem lehetett volna mindkét versenyszámot végigcsinálni, ki kellett volna esnie, ám a német csapat kölcsönzött neki egy bringát. Versenyszellemből csillagos ötös.

Csúfolódásra adtak okot az olimpiai falu kartonágyai, melyekről először mindenki azt hitte, hogy majd összedőlnek, aztán számos vicces videó készült arról, mennyi mindent bírnak ki. De készült videó a desszertnek kapott csokis muffinról is, melyet először Henrik Christiansen norvég úszó mutatott be a közösségi médiában. Ezzel egyrészt óriási reklámot csinált a 10-ből 11 pontot kapó muffint készítő pékségnek, másrészt kiérdemelte a „muffin man” nevet, mellyel a hírekbe is bekerült.

Ijesztő volt a jamaicai távolugró, Carey Mcleod ugrása, aki megcsúszott a lécen, majd egy viccesnek tűnő esés/ugrás után tenyérrel érkezett a homokba. Először nem lehetett tudni, hogy megsérült-e, de amikor kiderült, hogy nem, akkor a vicces esések közé sorolták az ugrását, melynek sikertelensége miatt sajnos lemaradt a harmadik helyről.

Szintén szerencsétlen ugrásról beszélhetünk a francia Anthony Ammirati esetében. A huszonegy éves rúdugró azért nem jutott a döntőbe, mert a dresszéből kidudorodó nemi szerve leverte a lécet. A dobogóról lemaradt, de állítólag egy felnőtt filmes oldal 250 000 dollárt kínált neki egy egyórás szereplésért. Egyelőre nem tudni, vállalja-e.

Stephen Nedoroscik amerikai tornász a Clark Kent becenevet érdemelte ki, miután sokdioptriás szemüvegében halálos nyugalommal várt a sorára, majd a szemüveget levéve Supermanné vált, és lólengésben bronzérmet szerzett csapatban és egyéniben is.

Rachael Gunn, azaz Raygun ausztrál breaktáncos miatt számos ember szemöldöke felszaladt. Egyrészt miért olimpiai sportág a break? Másrészt viszont Raygun végül 0 ponttal zárta olimpiai szereplését, performance-a ugyanis nem érte el a pontozáshoz szükséges színvonalat sem. Később azt vallotta, kulturális kísérletet hajtott végre, bírálói szerint viszont ez csak mellébeszélés, azért juthatott ki az olimpiára, mert neki — számos valódi táncossal szemben — volt elég pénze, hogy elutazzon az óceániai selejtezőre. A róla szóló wikipédiás cikk szerint több breakversenyt megnyert már, úgyhogy lehet, hogy az alapmozdulatokból — „ezt én is megcsinálom bármikor” — álló fellépése valóban csak egy kísérlet volt. Mondjuk, lehet, hogy nem a világ legnagyobb sporteseményén kellene kísérletezni, de nem értek hozzá. Mindenesetre a nevét sokan megjegyezték, mint Erikét, az angolnáét, tehát már semmi sem volt hiába.

Utoljára hagytam a 2024. évi olimpia legnagyobb sztárját, akiből azonnal mém vált, és akire szerintem évek múlva is emlékezni fogunk. Yusuf Dikeç török sportlövő légpisztolyos vegyes számban szerzett ezüstérmet. Enzo Ferrarinak tulajdonítják a mondást, mely szerint senki nem emlékszik a második helyezettekre, ezúttal azonban ez nem igaz. Egy pillanatra sem jegyeztük meg, hogy ki nyerte az aranyat ebben a számban, holott éppen Szerbia sportolói állhattak fel a dobogó legmagasabb fokára. Arra viszont emlékezni fogunk, hogy megjelent egy ősz hajú, szemüveges, minden különleges felszerelést nélkülöző férfi, zsebre vágta a kezét, és olyat lőtt, hogy az ezüstérmet ért. Az internet azonnal sztárt csinált belőle, úgy állítva be őt, mintha csak az utcáról sétált volna be, noha az ötvenegy éves sportolónak ez már az ötödik olimpiája volt. Nyugdíjba vonult bérgyilkos, válófélben lévő magányos harcos, a következő James Bond…

Láttam persze gyönyörű győztes pillanatokat is, mégpedig teljesen véletlenül élő közvetítésben, nemcsak az összefoglalókban. Élőben izgultam Milák Kristófért, Kós Hubertért, Halász Bencéért és Gulyás Michelle-ért, valamint a szerb férfi-vízilabdaválogatottért, és több válogatást is megnéztem az olimpia legjobb pillanataiból. Szóval nem vagyok teljesen elveszve, és noha a sport továbbra sem érdekel, a küzdelem, a kitartás és a verseny emberi pillanatai engem sem hagynak hidegen.