— Több mint tíz évnek kellett eltelnie, hogy megértsem: mindenkinek joga van az érzelmekhez, még akkor is, ha már jóval túljutott azon a koron, amikor az esze helyett a szívével gondolkodik — mondja az ötven év körüli asszony. — Istenem, mennyire csalódott voltam, amikor fény derült a dolgokra, mennyire fájt az árulás, legszívesebben megtagadtam volna az apámat! Kisvárosi munkáscsaládban nevelkedtem, ketten voltunk testvérek, középiskolát végeztünk. Az apám munkavezető volt egy termelővállalatában, és nemcsak a munkatársai, hanem szinte mindenki tisztelte a városban. Jó kedélyű, rendkívül jóindulatú, segítőkész ember volt. Valósággal imádtam, és ő is engem, amit a bátyám sokszor a szemére is vetett. A szüleim kapcsolatát tökéletesnek láttam, hiszen soha nem vitatkoztak, és velünk is mindig mindent megbeszéltek. Tudja, hogy szokott ez lenni a kisebb közösségekben: mindenki ismer mindenkit, jószerével még a szomszédok gondjait is...

Már középiskolás voltam, amikor egy boszniai menekült család megvette a szomszédságban álló házat. Előbb csak az asszony költözött oda a két gyerekével, majd néhány hónap múlva megjött a férje és az anyósa is, akik állítólag gyűjtőtáborban voltak. Pontosabban csak a férje volt ott, az anyósa azért maradt, hogy kiváltsa a fiát: eladta a tengerparti házhelyet, melyen nyaralót szándékoztak építeni. A telekért kapott pénzből sikerült kiszabadítani a férfit, a családi ház árán pedig az asszony megvette a szomszédságunkban lévő ingatlant. Így lett ismét teljes a család, és lassan, megismerve sorsukat, a szomszédok is befogadták őket. Az anyós alig néhány hónappal az ideköltözése után meghalt, majd egy év múlva a férfi is, akit nagyon megviseltek a történtek. A szomszédasszony egyedül maradt a két középiskolás lányával. Anyámék megsajnálták, apám munkát szerzett neki a vállalatában, és a két család igazi jószomszédi viszonyt ápolt.

A középiskola befejezése után férjhez mentem. Mivel a párom újvidéki, az esküvő után odaköltöztünk, neki ugyanis jól fizető, biztos munkahelye volt, ami a kilencvenes években igazi főnyereménynek számított. A bátyám is megnősült, egy békéscsabai lányt vett feleségül, és a nő szüleihez költöztek. Az apám és az anyám egyedül maradtak, de ez nem okozott gondot, hiszen a családi ház rendben volt, az apám nyugdíjba vonult, majd két év múlva az anyám is, úgyhogy semmiben nem szenvedtek hiányt. Csak azt fájlalták, hogy a bátyámmal igen messze kerültünk, nem tudtunk minden hétvégét velük tölteni. Anyuval mindennap beszéltem telefonon, amikor pedig megszültem a lányomat, egy hónapig segédkezett a baba körüli teendőkben. Már akkor mondta, hogy apa túl sokat törődik a szomszédékkal. Tudtam, hogy gyakran túloz, ezért nem tulajdonítottam jelentőséget ennek a megjegyzésének. Akármikor hazajöttünk, apa odáig volt értünk, főleg az unokájáért, anyu pedig minden kívánságát teljesítette, mindenben segített neki. A férjemmel semmi kivetnivalót nem találtunk a viselkedésében.

A bombázás még javában tartott, amikor apa kétségbeesve telefonált, hogy anyu rosszul lett, kórházban van. Mire hazaértünk, meghalt. Tíz napig itthon voltam, mindent elrendeztem, egy kicsit apát is gyámolítottam, miközben jómagam is el voltam veszve. A bátyámék is itthon tartózkodtak, javasoltuk apának, hogy adja el a házat, és költözzön valamelyikünkhöz, de erről hallani sem akart. Azt mondta, nem hagyja el az otthonát, ahol fél évszázadot élt. Nekem vissza kellett mennem dolgozni, így nem kísérhettem figyelemmel minden lépését. Anya halála után naponta beszéltünk telefonon, és sosem panaszkodott. Igyekeztem legalább minden második hétvégét vele tölteni, takarítani nála, főzni neki, de mindig azt mondta, nem kell őt pátyolgatni.

Három hónappal anyu halála után a menekült szomszédasszony átköltözött apához! Az idősebb lánya hívott telefonon, ő közölte a hírt. Rohantam haza, legszívesebben felképeltem volna a szomszédasszonyt apával együtt. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy anyu helyett őt látom a tűzhely mellett, amint simogatja apa kezét. Követeltem, hogy küldje haza az „új” asszonyt, de hallani sem akart róla. Azt mondta, abban a pillanatban, hogy a nő a szomszédba költözött, tudta, hogy összetartoznak. Szerinte a sors akarta, hogy így legyen. — Nem tehetek róla, kislányom — mondta —, hogy az érzéseim nem öregedtek meg velem együtt, hogy a szívem azt hiszi, még joga van szeretni. Már tizenkét éve együtt vannak. Nem tudom őt megérteni, de elfogadtam a helyzetet, hiszen mégiscsak ő az apám...