Tamási Áron szól a Szülőföldem című remekművében arról, amiről itt én is szót szeretnék ejteni, szeretnék, mert régóta magamban hordom, de nem tudom, hogyan mondjam el.
Utazik haza az író Farkaslakára, mégpedig szabadjeggyel, amely egy évre szól Románia egész területére. Vaida Sándor volt román miniszterelnök ajándékozta meg vele. Mégse Bukarestbe viszi az első útja, hanem oda, ahová a szíve húzza, a szülőfalujába. A jegy, ahogy az jeles ember ajándékához illő, első osztályra szól. Ezen az osztályon pedig mind urak utaznak, nem úgy, mint a harmad- vagy másodosztályon, ahol vegyes népség s bábeli nyelvzavar érzékelteti, hogy Erdélyországban vagyunk.
A fülkében, ahová az író jegye szól, már ülnek hárman, olvasnak, mind román újságot.
S ami ezután következik, álljon itt szó szerint:
,,Én is vettem egy pesti s egy nálunkvaló magyar lapot az útra, ott lapulnak a zsebemben. Odanyúlok, de hirtelen meghökken a kezem (kiemelés tőlem), s nem húzza ki a magyar újságot. S abban a pillanatba megforrósodik a két vakszememnél az ér, s mint az eleven sebből a vér, forrón buggyan ki egész testemen a kérdés:
- Micsoda dolog ez?!"
Hány kisebbségben, nemzeti s így emberi megaláztatásban élő ember tapasztalt hasonlót önmagán? Amikor kényelemből, meghunyászkodásból, az esetleges ütközést elkerülendő inkább elrejti valódi mivoltát a többség előtt, mintsem nyíltan vállalja azt.
Nem tudom, hányunkkal esett meg hasonló.
Tamási Áronnal majdnem megesett. Akinek már a keze is ,,hirtelen meghökkent', hogy színtiszta román társaságban előhúzza-e a zsebéből a magyar újságot.
Hasonló egy nemzetközi gyorson valahol Bécs és Madrid között kevésbé fordul elő, de gyakran előfordulhat egy olyan országon belül, ahol kisebbségek élnek, természetesen azonos jogokkal felruházva, mint a többségiek, ám a kisebbségek számára garantált jogok a gyakorlatban mégsem tudnak kiteljesedni, sőt itt-ott azok sértik meg lépten-nyomon, akik ezeket a jogokat nagylelkűen ajándékként osztogatták.
De ne csűrjem-csavarjam, akik benne vagyunk, úgyis tudjuk, s nem könyvekből, hanem tapasztalatból, mi a kisebbségi lét. Egy földijéről írja szintén Tamási: ,,sok vívódás után arra jött rá, hogy kisebbségnek lenni erkölcsileg lehetetlen, s hogy erre az életformára nincsen megoldás sehol.'
S mintha ezt maga a nagy székely góbé is megerősíteni látszana elkeseredésében:
,,...ingerülten néznek mindenütt reád, ha nyelveden szólalsz ezen a földön. Jól teszed, ha titkolod is, hogy magyar vagy, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz elő.'
Persze, nem követte önnön intelmét, de a fenti idézetet mi is leírhatnánk itt és most, akár napjainkban is.
És ezek után, anélkül, hogy Tamási Áron mellé próbálnám magamat állítani, csupán annak okán, mert velem is megtörtént és meg-megtörténik ahhoz hasonló, ami vele esett meg azon a gyorsvonaton Kolozsvár és Székelyudvarhely között, itt mondom el: olykor az én kezem is meghökken. Igen, már a kezem is. Mert már a mozdulatodban is benne van öntudatlanul, ösztönösen az a valami, ami ellen egész lényed tiltakozik.
Történt pedig a minap, hogy egy olyan műanyag zacskóval a kezemben tartottam hazafelé, keresztül a városon, abban a városban, ahol magyar szót már alig hallani, immár ennek a valamikor legmagyarabb részében sem, ezzel szemben magyarellenes falfirkával az elmúlt években - s még ma is! - annál többet találkozhattunk, szóval ballagok hazafelé, ahol nemhogy magyar szó nem üti meg a füledet, s ahol az érettségizők tablói díszítik szinte az összes belvárosi üzlet kirakatát, de le kell járnod a lábadat, hogy egy magyarra bukkanj közöttük, szóval ballagok hazafelé egy műanyag zacskót lógatva a kezemben, egy hófehér műanyag zacskót, aminek az egyik oldalán nagy piros betűkkel ez áll: MAGYAR SZÓ. Jubileumi műanyag zacskó, nemrég voltunk, ugye, hatvanévesek, arra az alkalomra készítették, valahogy aznap épp egy ilyen zacskó került a kezembe. Komótosan, ráérősen haladok át a városon. Ezenközben azt veszem észre, hogy egy pillanatra meghökken a kezem, ahogy Tamási Ároné meghökkent odahaza, Erdélyben, a szülőföldjén Kolozsvár és Székelyudvarhely között a vonaton, amikor a zsebéhez nyúlt, hogy elővonja a magyar újságot. Az én kezem azért hökkent meg, mert letekintve a nejlonzacskóra, azt kellett látnom, hogy a vörösbetűs Magyar Szó-s oldalával van kifelé fordítva. Nem szándékosan, nem tüntetőleg, véletlenül. Jobbnak láttam, ha elrejtem, azaz befelé fordítom. Így folytattam az utat hazafelé. És lüktetett a vakszememnél az ér.