Kilenc hónap. Amikor megkezdtem, még tizenhárom volt - állítólag a kétpúpú tevének is tizenhárom - de sokunk megelégedésére kilenc hónapra rövidítették. Igaz, a vajúdás sokáig tartott és fájdalmas volt. Tulajdonképpen szerencsésen megúsztam az egészet, járhattam volna rosszabbul is, mint sokan mások. Például az egyik kolléga - mert nem voltak megelégedve a munkájával - még Požarevacot is megjárta. Majdnem én is erre a sorsra jutottam. Valamikor karácsony tájékán büntetésből elküldtek a katonaügyosztályra a bakák dossziéit az ,,azbuka szerint csoportosítani. A kapitány azt mondta, azt a fülest kapta, hogy én vagyok a legrosszabb katona abban az intézményben, ahol szolgálok. Szerencsémre az ezredes értelmes ember volt, meg, gondolom, rajtam is látszott, hogy nem vagyok elmebeteg bűnöző, ezért hazaküldött az ünnepekre. Utólag annyit megtudtam, hogy azért büntettek, mert sokáig tartott, amíg a reggelimet elfogyasztottam. Egy kicsit megdöbbentett ez a magyarázat, persze utána rájöttem: azt mégsem mondhatták, hogy azért orrolnak rám, mert sokat bliccelek, hiszen voltak közöttünk olyanok is, akik még nálamnál is többet lógtak, csakhogy ők ezt büntetlenül tehették, még akkor is, ha a közeli kocsmába mentek, és nem dolgozni. Természetesen bosszúságomnak hangot is adtam, a magam módján. Persze utólag ezt is megtorolták. Igaz, akkor már számoltam is vele, és felkészülve vártam a fejleményeket. Így amikor András kolléga, no, meg jómagam kivételével mindenki megkapta a jutalomszabadságot, már meg sem lepődtem. Azon azonban igen, amikor emellett megpróbáltak meggyőzni bennünket, hogy milyen arcátlanok, neveletlenek és haszontalanok vagyunk.
A lógáson kívül még egy dologban nem értettünk egyet. Márai szavaival élve: amíg én szolgálni akartam, addig ők szolgaságot követeltek tőlem, ami nem ugyanaz.
,,Szolgálni tudok, szolga lenni nem tudok. Ezért félreálltam útjukból, megbuktam.
Tulajdinképpen ez a Márai-gondolat érvényes az élet minden területére, és néha jó lenne, ha azok is tisztában lennének ezzel, akik több ember felett befolyással bírnak. Azt hiszem, ebből a szempontból is szerencsés vagyok, hiszen olyan helyen dolgozhatok, ahol legjobb tudásom szerint szolgálhatom a közösséget.
Ha a közösség szintjén maradunk, sajnos, ránk is az jellemző, hogy gyakran nem a megfelelő emberek töltik be azokat a pozíciókat, ahol erénynek számít a szolgálatkészség, itt a munka soha sem lehet öncél. A közösségért, valakiért, vagy valakikért kell tenni és cselekedni.
Ha egy kicsit nagyobb mélységekben gondolkodunk, akkor ez nemcsak az egyénre érvényes, hanem egy közösségre is. Néha fenn, néha lenn a kerék. Létezik egy szabályszerűség, viszony, kategória, amit egy német gondolkodó, Hegel dolgozott ki: az úr-szolga viszony. Hegel arról ír, hogy a szolga öntudatra ébredése magát az alávetettségi viszonyt szünteti meg. Az alávetettség megszüntetésének a kulcsa a munka, amelynek során a szolga önnön hatalmát, formálni-alkotni tudását ismeri föl, s ennek köszönhetően ráébred arra, hogy ő is magáért való. A német gondolkodó szerint a szolga fölszabadulása az úr uralma alól lényegében elkerülhetetlen. A történelem során sokszor előfordult már, hogy a szolgákból úr, az úrból pedig szolga lett.
Egyszer talán megint büszkék leszünk arra, hogy a Vajdaságban élünk. Ahhoz, hogy ez megtörténjen elsősorban magunk között kellene rendezni a sorokat. A munkával, azt hiszem, nem lesz gond, hiszen a vajdasági magyarok szívósságukról, kitartásukról is híresek, de engedni kell azokat, akik szolgálni is tudnak.
TOMEK Viktor