Már-már megkérdezném: honnan táplálkozik csodálatos optimizmusuk, minden negatívum átmenetinek való megítélése, miközben körös-körül ,,forr a világ bús tengere', nőnek a gondok, szorongások, nem is beszélve mindarról, ami görcsbe rándítja a szívünket, mégsem kérdezem. Annyira magától értetődő, hogy a nagybecskereki Kiss házaspár élete csupa mosoly, munka és tervezgetés. Leírom a divatjamúlt gondolatot: boldogság lehet ennyire egységes, sziporkázó humorú, egyben derűs életérzést magunkban hordozni és szünös-szüntelen továbbadni: gyermekeiknek, barátaiknak és a nézőknek. Ők ketten tudnak lubickolni ama tudat örömében, hogy az, amit tesznek, szép és nemes, hogy a talentumuknak és a meggyőződésüknek megfelelő hivatást gyakorolják.
- Nézd - mondja az örökmozgó Kiss Ernő, a zenetanár -, ha azt akarod, hogy csak felületesen pergessem át az életünket, akkor sem csekélység elmesélni annak gazdag eseményeit. A lényegre szorítkozom: 1953-ban - jaj, de nagyon rég volt! - betévedtem az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesületbe. Oda jártam, jártunk többen, hogy ránk sugározzon a kultúra. Nézem, nézem a szebbnél szebb nagylányokat. Aztán megpillantom Őt - ezt nagybetűvel írjad ám! -, a sarokban, a terem legsötétebb sarkában üldögélt, mint egy elárvult hercegkisasszony. Tüzes, fekete szemek, alkat, amely színpadra termett: halk szavú volt - most már nem az! -, szerény - még mindig az! -, gondoltam: ezt a nagylányt, ha addig élek is, elveszem feleségül. Erre mondják, hogy szerelem első látásra...
- Így történt-e, Erzsi?
A falu rossza című népszínművet próbáltuk a színpadon. Valószínűleg ,,komoly' felnőttnek látszottam. Nem voltam én egy vagány, öntörvényű, egy fehér lovon vágtató királyfiról álmodozó rebellis alkatú valaki. Ültem, ültem a sötét sarokban, vártam a jelenésemre, amikor hozzám lépett egy fiatalember. Megnyerő gesztusokkal adta tudtomra, hogy tetszem neki. Nem utasíthattam vissza, mert valami szuggesztivitás sugárzott a szeméből. Egybekeltünk, mindketten elkerültünk Torontálvásárhelyre, onnan Nagybecskerekre. Egy tanítónő és egy zenetanár egymásra talált... Ennyi az egész. De mivel tudtuk, hogy a csöndes unalom megöli a szerelmet - nyakig belemerültünk a munkában, mintha a csillagokat akartuk volna becsempészni minden magyar házba, olyan hévvel és szenvedéllyel dolgoztunk...
Kiss Erzsébet és Kiss Ernő... mindketten többszörös VIVE-díjasok. Erzsi zenetanára a tanítóképző IV. osztályában Vitkay Gyula volt. Vitte magával a fenséges élet mindenhova. Közös műsorokban lépett fel Gubik Mirával, Füstös Katicával, Katona Erikával, Németh Rudolffal, Rigó Ferenccel és Boros Istvánnal. A zágrábi lemezgyártó vállalat közös lemezt készített Erzsivel és Németh Rudolffal. Becsén a Csárdáskirálynőben táncolt és énekelt, Kovács Verát helyettesítette. 1957-ben már a Bega-parti városban szőtte álmait...
Erzsinek neve volt, és neve van mindmáig a színházi körökben. Nemegyszer óriási sikerrel mutatkozott be a közönségnek, mindenütt ünnepelték. De hát, tudod: minden sikeres nő mögött egy férfi áll... Áll? Még hogy áll? Mindent vállaltam, nem esett nehezemre semmi sem. Énekkarokat vezettem, zenekarokat, s ha nem is voltam mindenben eminens, görcsös akarással dolgoztam. A napirendem rendszeres volt, példaképem e téren II. Mohamed, aki előre jelezte, mikor melyik várat veszi be, és ehhez tartotta is magát. Erről ne írjál, tréfa az egész! Az én igazi példaképem az én Erzsikém. Kihúztuk magunkat a pocsolyákból, zivatarok elől magyar művelődései otthonokba menekültünk - nem adtuk fel sohasem -: a nagy múltú Petőfibe, a nagybecskerekiek fellegvárába, a Madách Színháza. De tudásomat átadtam a szerbeknek, a szlovákoknak és a románoknak is. Igen... a Madách Színház... Izelle Károly és a többiek. Közreműködtünk több sikeres rendezvényen. Lélegzetvétel nélkül akartuk hasznossá, nem pótolhatatlanná, hanem hasznossá tenni magunkat. Nagyoperettet, sajnos, nem sikerült becsempészni a színház műsorába. Az én Erzsim eszményi Marica grófnő lett volna. Eh, pedig szmokingba vágtam volna magamat, felállok a pulpitusra, és vezényelek! De hát vannak olyan álmok is, amelyek nem valósulhatnak meg. Objektív okokból. A Madách Színház kivételes helyzetbe hozott minket is.
- Erzsi, vihetted volna többre is?
- Nem. Tanítottam, a Nagy Álmok megzavarják az embert. A Madách Színházban Sylviát énekeltem a Csárdáskirálynőben. Énekeltem az anyaországban is. Felléptem a Belgrádi Televízió műsorában, megkaptam a Községi Közművelődési Közösség Májusi Díját, és a VIVE-rendezvényeken - másutt is - előadhattam az én drága Ernőm dalait, az én drága Ernőm szövegével. És milyen szép, az élettel, a magyarsággal összecsengő szövegével... Mit akarhattam volna mást? Gyermekeink is vannak: Ildikó és Anikó. Ildikó 1956-ban született, Anikó 1967-ben. Szép, tartalmas munkát végeznek. Ildikó Budapesten, az ELTE-n diplomázott, néprajzos lett, Anikó újságnál dolgozott, a Jó Pajtásnál, most a nagybecskereki zenedében tanít. Az unokák? Jaj, mit akarhatok én még ettől a hol szivárványos, hol szivárvány nélküli élettől?
Több mint ötven év...
- Igen, több mint ötven év. Az évfordulón a nagybecskereki római katolikus templomban a helybeli Emmanuel kórus is fellépett Konrád Emma vezetésével. Nem sírtunk. Erzsi szemébe nem tódultak könnyek, én sem vettem elő a zsebkendőmet, s nem daloltuk azt: ,,Szép volt, be szép...', mert számunkra szép az élet most is, így, szerényen éldegélve, barkácsolva a műhelyemben, s amíg elnézem, ahogyan Erzsike a legkedvesebb süteményemet készíti, csak annyit mondok befelé: ,,Ember, te szép ajándékot kaptál az élettől...'
- Tied az utolsó szó, Erzsi...
- Vajon mit is mondhatok? Talán Ziliát idézném A néma leventéből: ,,Az élet szép - tenéked magyarázzam?' Igen, az élet bennünket szép teljesítményekre ösztönzött, ösztönöz még mindig: Ernő extatikus állapotban, én visszafogottabban várom azokat a minőségi változásokat, amelyeket - gondolom - megérdemlünk a sorstól...