Egy újságíró számos olyan emberi sorssal találkozik munkája során, amely nyomot hagy a lelkében. Akarva-akaratlanul is átérzi embertársa szenvedését, fájdalmát. Valami ilyesmi történt velem is a minap, amikor egykori kis riportalanyom, Pósa Martin édesanyja felhívott telefonon: készítsek egy újabb riportot a kisfiúról, mert el szeretnék mondani az olvasóknak, hogy az amúgy is nehéz életüket egy orvosi műhiba végérvényesen romba döntötte.
Martin már nem rajzol...
A szabadkai Pósa Martint még 2009-ben mutattam be az olvasóknak. Kifestőkönyveket és színes ceruzákat vittem neki ajándékba, és amíg az édesanyjával beszélgettünk, ő csodaszép rajzokat készített. Ma már nem rajzol. Nem teheti...
A kisfiú hydrocephalus betegségben, ismertebb nevén vízfejűségben szenved. Ez egy gyógyíthatatlan, veleszületett rendellenesség, amely azzal jár, hogy az agykamrákban a megengedettnél több agyvíz szaporodik fel. Ilyenkor elviselhetetlen fejfájások, dührohamok törnek rá a betegre, viselkedési zavarokkal küzd.
A most tízéves Martin nem ismer meg. A hangom mintha ismerősen csengne számára, de az arcomat már nem látja. Legutóbbi találkozásunk óta ugyanis elveszítette a látását. Túl a negyedik műtéten nem hogy javult volna, inkább romlott az állapota. A fölösleges agyvizet elvezető készülék beültetése során ugyanis az orvosok megsértették kisagyának a látásért felelős részét.
— Martin az egyik szemére semmit, a másikra mindössze öt százalékot lát — mondja megtörten Szilvia, a kisfiú édesanyja. — A látásromlást már évekkel ezelőtt észrevettük, s akkor Szegeden megműtötték. A beavatkozás után egy ideig egészen jól látott a gyerek, még iskolába is beiratkozhatott. A folyamatos orvosi ellenőrzések alkalmával azonban bebizonyosodott, hogy a kisagy oly mértékben sérült, hogy látását a szemészeti beavatkozás sem tudja megmenteni. Ráadásul négy ciszta is van az agytörzsön, amelyek eltávolításával tudnának némiképp enyhíteni az iszonyatos fejfájásain, és talán a látásának egy részét is visszakaphatná, itthon azonban nem vállalják ezt a műtétet az orvosok. Nem szívesen okolok senkit, de éppen az ő hibájukból vakult meg a gyermekem...
Martin üresnek tűnő tekintetében minden benne van: az összes fájdalom, csalódottság és reménytelenség. Az otthonában úgy-ahogy el tud segítség nélkül igazodni, de az iskolába már csak segítővel tud eljutni.
Négyezer dinár csak a gyógyszerekre
— A segítőt a Betegbiztosítási Intézet rendelte ki Martin mellé. Mivel a kisfiú naponta csak két órán tud részt venni, az iskolába elkíséri őt a segítője, aki jegyzetel, és ennek alapján itthon magam tanítom — felolvasás útján — a gyereket. Az állam azonban nagyon keveset fizet ezeknek a segítőknek, ezért a jelenlegi már a negyedik segítőtársa a fiamnak...
Szilvia szemében könnyek gyülekeznek. Ő maga is beteges, gyógykezelésre szorul, de a háromgyermekes édesanya nem engedheti meg magának ezt a „luxus”-t. Csak Martin gyógyszerei 4000 dinárba kerülnek havonta. Az életben maradását biztosító orvosságokat ugyanis nem kaphatják meg vényre, saját költségükre válhatják ki őket. A betegápolási díjból és a családi pótlékból élő család egyébként is anyagi gondokkal küzd, mintha nem lenne elég a beteg gyermek szenvedése...
Fájdalmak és rohamok béklyójában
— Amikor rátörnek a kisfiamra a dührohamok, egyszerűen nem tudom, mi tévő legyek. Ezt nem tanítják sehol, nem készítenek fel rá, hogyan, mi módon kezeljem a helyzetet. Martin ilyenkor agresszív, üt, vág, harap, majd magába zárkózik, és órákig nem tudok vele kommunikálni. Szörnyű fejfájásai vannak, és én, a szülőanyja csak nézem tétlenül, hogy szenved a gyermekem. Nem kívánom senkinek ezt a lelket tépő érzést...
Van esély, de nem telik rá
Szilvia nem vállalhat munkát, mert a nap minden órájában a kisfia mellett kell lennie. Martin az édesanyján kívül senkit nem tűr meg maga mellett, amikor azonban rátörnek a megmagyarázhatatlan rohamok, még őrá is rátámad. Az orvosok a szükséges ellenőrző vizsgálatokon kívül semmit nem tesznek. Az édesanya magára maradt a fájdalmával és a gondokkal. Elkeseredésében ismét felvette a kapcsolatot a Pécsi Klinika vezető idegsebészével, aki évekkel ezelőtt már elvégzett néhány vizsgálatot Martinon. A kisfiú leleteit és betegségének előrehaladottságát figyelembe véve úgy véli, lenne értelme egy újabb műtét elvégzésének. Állítása szerint a cisztákat el lehet távolítani, és egyfajta speciális beavatkozással a kisagy sérült része is helyrehozható legalább annyira, hogy Martin visszanyerje a látását. Mindez azonban pénzbe kerül.
— A szükséges vizsgálatok, az orvosi szakvélemény, az útiköltség és az ott-tartózkodás költségei 190 ezer dinárt tesznek ki. Mi ezt az összeget nem tudjuk előteremteni, és mivel Szabadkán egyetlen olyan alapítvány vagy egyesület sincs, amely segíteni tudna ebben az esetben, csak a jó szívű polgárokra számíthatunk. És ez még csak az első lépés a kisfiam gyógyulása felé. Ha megejthetnénk a vizsgálatokat, a műtét árát is elő kellene teremtenünk valahonnan. De nem adjuk fel. Martinnak — ha már az eredeti betegséggel élete végéig együtt kell élnie —, legalább a látását vissza kell nyernie!
A megfáradt édesanya tőlem is érdeklődik: van-e olyan szervezet, alapítvány, amely segíteni tudna nekik? Sajnos nincs. Egy 150 ezer lakosú városnak, mint Szabadka, nincs egyetlen olyan alapítványa sem, amely felkarolná a súlyos beteg gyermekeket. Évekkel ezelőtt a városi önkormányzat létrehozott ugyan egy alapot, amelynek feladata éppen a súlyosan beteg gyermekek és fiatalok megsegítése volt, de sajnos, bizonyos körök ellehetetlenítették a munkáját.
Pósa Martin és szülei tehát teljes mértékben kiszolgáltatott helyzetben vannak. Megvan az esély a gyógyulásra, de a szükséges pénz sajnos nem adatott meg hozzá. Ezért arra kérünk minden jó szándékú, együtt érző embert, hogy lehetőségeihez mérten támogassa a kisfiú gyógyulását. Bízván olvasóink segítőkészségében őszintén reméljük, hogy együttes erővel megtehetjük az első lépést afelé, hogy Martin visszanyerje a látását.
A pénzadományokat a Kommerciális Bank (Komercijalna Banka)
205-9011003832850-65-ös számlaszámra fizethetik be.
Köszönjük!
