— Pályafutásomat a bezdáni Grafičarban kezdtem, majd a juniorcsapatban nyújtott teljesítményemre felfigyeltek a cservenkaiak, és átigazoltak a jugoszláv bajnokság akkori egyik élcsapatába, ahol tizenöt évet a legmagasabb rangfokozatban játszottam — kezdte a beszélgetést Holpert József. — A sportcsarnok nyitónapján a szarajevói Železničarral mérkőztünk, ekkor indult útjára az én pályafutásom is. Cservenkának kiváló csapata volt, az 1980. évi moszkvai olimpián részt vevő válogatottban hat cservenkai játékos szerepelt.

Holpert József a cservenkai sportcsarnok előtt

* Melyek voltak a legnagyobb klubsikerei a Cservenkán töltött évek alatt?

— Óriási csatákat vívtunk a Zagrebbal, a Medveščak csapatával, a szkopjei Vardarral, a ljubljanai Olimpijával, a Železničarral, a šabaci Metaloplastikával, a Crvena zvezdával, a Banja Luka-i Boraccal. Az 1987/88-as idényben megnyertük a jugoszláv kupát, és jogot szereztünk a KEK-ben (Kupagyőztesek Európa-kupája) való szereplésre, én azonban megkaptam a behívót. Az erőviszonyok alapján meg kellett volna nyernünk a jugoszláv bajnokságot, ami lehetővé tette volna a Bajnokcsapatok Európa-kupájában (BEK) való indulást. Ez azonban meghiúsult, mivel az akkori országban zavargások törtek ki, és a bajnoki címről szőtt álmunkból semmi sem lett.

* 1986-ban világbajnoki címet nyert a válogatottal. A csoportban a Szovjetuniót, Kubát és az NDK-t győzték le, a középdöntős csoportban a spanyolok, a házigazda svájciak és a nyugatnémetek sem tudták megállítani a jugoszláv válogatottat, ahogy a döntőben Magyarország sem.

— Esélyesként utaztunk ki Svájcba, mivel a világbajnokságot megelőző egy évben nem veszítettünk mérkőzést. Nagyon boldog vagyok, hogy az 1981-ben nyert junior-világbajnoki cím mellett öt évvel később a felnőttek között is világbajnok lettem. Jól ismertük a magyar együttest, hiszen négy felkészülési mérkőzést játszottunk ellene. A játékosok tudták, mit játszunk, mi is fejből tudtuk, hogyan támadnak, melyikük a kapu melyik részére lő. A félidőben 12:12-es állást mutatott az eredményjelző, a második félidőben azonban a szélsők játékát illetően taktikát váltottunk. A jobb szélen játszó Jasmin Mrkonja lőtt kettőt, a balszélső Mile Isaković is betalált, és Mirko Bašić révén a kapusteljesítményünk is feljavult. A jobb szélre kellett volna bemennem, én fogtam volna Marosi Lászlót és Kenyeres Józsefet. Végül ez nem történt meg, de így is 24:22-re nyertünk. A döntő után Mocsai Lajos szövetségi kapitánnyal váltottam néhány szót, és azt mondta, biztosak voltak benne, hogy megnyerik a döntőt. Optimisták voltak, holott abban az időben nekünk volt a két legerősebb összeállításunk a világon, és közülünk mindenki jó formában játszott. Akkor az ezüstéremnek nem tudtak örülni, nem sikerként könyvelték el. A magyar férfikézilabdának sajnos azóta is a ’86-beli ezüst a legnagyobb sikere a világbajnokságokon.

* Tartja a kapcsolatot az akkori csapattársakkal?

— Akkoriban leginkább Jovica Cvetkovićtyal barátkoztam, aki támadásban és védekezésben is egyaránt pályán volt, de a többiekkel is jó viszonyt ápoltam és ápolok a mai napig. Legtöbb egykori csapattársammal telefonon tartjuk a kapcsolatot, de vannak, akikkel személyesen is találkozom. Kézilabdáról és egyéb dolgokról is beszélgetünk, boldogsággal tölt el bennünket, hogy nagytaták lettünk. Zlatko Portnert és Zlatan Saračevićet sajnos már soha nem tudom felhívni…

* 1988-ban Szöulban bronzérmet nyert a válogatottal. A rajt nem a legjobban sikerült, hiszen a szovjetek 24:18-ra legyőzték a jugoszlávokat.

— A szovjetek ellen délelőtt 10 órakor játszottunk, ami nem a legmegfelelőbb időpont. Álmosan léptünk pályára, ők felkészültek belőlünk, és legyőztek bennünket. Később formába lendültünk, és az Egyesült Államokat, Algériát, Svédországot legyőzve, Izlanddal döntetlent játszva, a csoport 2. helyén végeztünk. A szabályok értelmében a másik csoport 1. helyezettjével, a házigazda Dél-Koreával kellett volna játszanunk az elődöntőben, a döntőben pedig minden bizonnyal újra a szovjetekkel mérkőztünk volna. Csakhogy menet közben megváltoztatták a szabályokat és eltörölték az elődöntőket. Így a két csoportelső, Dél-Korea és Szovjetunió játszotta a döntőt, a két második, azaz mi és Magyarország pedig a bronzéremért léptünk pályára. Ezen az olimpián a házigazdának döntőbe „kellett” jutnia.

* A bronzmeccsen újra a régi ismerős, magyar válogatott volt az ellenfél.

— A felkészülési időszakban négy, az olimpiai faluban két mérkőzést játszottunk egymás ellen. Mindkét válogatott abban bízott, hogy tétmeccsen nem kerülünk össze a dél-koreai fővárosban. Egymás akcióit kívülről ismertük, ahogy a különféle helyzetekben alkalmazott támadás-védekezés kombinációkat is. Dél-Koreában is legyőztük a magyarokat, ezúttal 27:23-ra, és a világbajnoki arany után olimpiai bronzot nyertünk. Az elsőtől az utolsó percig minden mérkőzésen pályára léptem, én voltam az egyetlen, akit egy pillanatra sem cserélt le a szövetségi kapitány. Az első fél órában meglehetősen gyengén teljesítő Vujović a második fél órára jócskán feljavult, Iztok Puc, Zlatan Saračević és Irfan Smajlagić is lőtte a gólokat, Mirko Bašić pedig lehúzta a redőnyt a kapuja előtt. Csak Vujović volt az, aki képes volt átdobni a Kovács Péter és Gyurka János alkotta sáncot. Az 1988. évi jugoszláv válogatottból alakult ki az 1996-ban Atlantában olimpiai bajnok horvát válogatott, azzal a különbséggel, hogy helyettem Patrik Čavar és Vladimir Jeličić játszott.

* A szöuli olimpia botrányoktól volt hangos, a legnagyobb kétségtelenül a kanadai sprinter, Ben Johnson doppingvétségéhez kötődött.

— A legnagyobb élmény éppen a 100 méteres síkfutás döntője, Ben Johnson és Carl Lewis csatája volt. Lewis a megnyitóünnepségen odajött hozzám, és lefényképezkedett velem. A fotót nem láttam, minden bizonnyal nála van. Sokan Lewis elsőségét jósolták, én azt mondtam, a kanadai nyer. Eltaláltam, de végül Ben Johnsontól doppingvétség miatt elvették az aranyérmet. Szerintem amit Johnsonnal kapcsolatban állítottak, annak a fele sem volt igaz. Az amerikaiak egyik pillanatban elhagyták a fegyveres katonák által körbekerített olimpiai falut. Nekünk, sportolóknak is körülményes volt oda be- és onnan kijutni, ők pedig csak úgy eltűntek a faluból. Külön szakácsot és orvost hoztak magukkal, nem igazán vették igénybe az olimpiai falu adta lehetőségeket.

* Mikor tett pontot a sikerekben gazdag pályafutása végére?

— 1992-ben Cservenkán búcsúmérkőzést szerveztek a tiszteletemre, ahol elköszöntem a profi sporttól, a csapattól, a szurkolóktól. Örülök, hogy azt a szakaszt lezártam, viszont utána még húsz évig kézilabdáztam, és az öregfiúk csapatában még mindig játszom. Kézilabdában teljesen normális, hogy a profi karrier vége után a játékos ha nem is olyan szinten, mint korábban, de tovább játszik. Hatvankét évesen a Cservenka öregfiúcsapatában csapatkapitány vagyok, a múlt héten a nagykikindaiakat győztük le a gólommal 23:22-re. Néha elhívnak focizni is, de oda inkább a társaság vagy a jó vacsora miatt megyek. Az én sportágam a kézilabda, sprintelni már nem bírok, a labdát azonban jól dobom. Ahogy mondani szoktam, még mindig hallgat rám a kezem.

* Miben különbözik a mai kézilabda a ’80-as, ’90-es évek kézilabdájától?

— A sikerhez ma már egy jó edző mellé menedzser, sőt kapusmenedzser is szükségeltetik. Nagy szerepük van az orvosoknak is, akik előírják, hogyan étkezzen, mennyit pihenjen a játékos, hogy szervezete megfelelően regenerálódjon egy-egy fontos mérkőzés előtt. Rengeteg pénz van a kézilabdában. Ma már a Bajnokok Ligájában szereplő kézilabdázónők többet keresnek, mint egy szerb válogatott labdarúgó. Lehet, hihetetlenül hangzik, de így van. A játék is alaposan megváltozott, felgyorsult. A kézilabdázók szinte végigrohanják a 60 percet, az emberhátrányban küzdő csapat leviszi a kapust, és helyette behoz egy játékost, ezzel kiegyenlítve a mezőnyben levők számát. Elképesztő, hogy a zsinórban három világbajnoki címet nyert dánok mekkora tempóban játszanak. Mind a három felállításuk végigfutja a mérkőzést, teljesen mindegy, melyik van a pályán. Lehet, a franciák, spanyolok, svédek tudásban azonos szinten vannak velük, de itt már nem kizárólag a tudástól függ a siker, hanem attól, mennyit futnak a játékosok.

* A januárban véget ért férfi-világbajnokságot Dánia nyerte. A futómennyiség juttatta a dobogó tetejére?

— Az általa diktált tempó és az, hogy Mikkel Hansen révén világklasszis játékosa van, akinek elég csak rágondolni arra, hogy gólt szerez, a labda máris a hálóban táncol. A dánokkal kapcsolatban elmesélek egy érdekes történetet. Századik válogatottságom alkalmával éppen Koppenhágában játszottunk a dánok ellen. Azon a mérkőzésen beálló poszton hat gólt dobtam, több hétméterest harcoltam ki, és három vagy négy góllal megvertük a skandinávokat. A meccs után odajött hozzám Mikkel Hansen édesapja, és közölte velem, ezt még visszakapjuk, azaz visszavágnak ezért a vereségért. Én viccből mondtam neki, majd amikor háromszoros világbajnokok lesznek. Ő nevetve, meglátjátok, eljön még az az idő. És valóban, eljött az az idő, amikor a dánok háromszoros világbajnokok lettek.

* A szerb válogatott bejutott a középdöntőbe, a negyeddöntőről azonban lemaradt a csapat. Ennek ellenére a válogatott játékán felfedezhetőek a fejlődés jelei.

— Rászaladtunk a norvégokra, akik 15 perc alatt kiütöttek bennünket. Erre nem volt felkészülve Toni Gerona csapata. Ha folytatják a megkezdett munkát, és minden eshetőségre felkészülnek, odafigyelnek, akkor a sikerek sem maradnak el. A világversenyeken akkor kell a legjobb teljesítményt nyújtani, akkor kell jól játszani, amikor az a legszükségesebb. Ez nem mindig sikerül. A szerb válogatott 45 percen át jól játszott Norvégia ellen, viszont negyedóráig nem ment a játék, és kiestünk. Az olimpiai selejtezőn ki lehet jutni Párizsba, ami remélem, sikerülni fog.

* Itt ülünk a sportcsarnokban, mely a szerb Szuper B Liga harmadik helyén álló Cservenka csapatának otthona. Milyennek látja a csapatot?

— Húsz éve követem a férfi- és a női csapatot, itt vagyok a délelőtti és a délutáni edzésen is. Cservenkának tehetséges, erős csapata van, viszont pénzben nem dúskál. Szerbiában a tehetséges játékosok nagyon korán külföldre szerződnek, hiszen ott szépen megfizetik őket. Az én időmben, 1988-ban a jugoszláv kupát saját nevelésű játékosokkal nyertük meg. A mostani csapatot is saját nevelésű játékosok alkotják, velük próbálnak az edzők minél jobb eredményt elérni. Háromszor voltam a 14 éven aluli csapatnak az edzője, és elmondhatom, jól dolgozik a klub, sok a tehetséges kézilabdázó. Ha Cservenkán volna pénz, akkor játékosainkból akár a teljes szerb válogatottat ki tudnánk állítani, sőt, a Cservenka még a Bajnokok Ligáját is képes lenne megnyerni. Pénz azonban nincs. Megpróbálunk visszakerülni a legmagasabb rangfokozatba, az Arkus Ligába, ami nem egyszerű, mivel nagy különbség van az idegenben mutatott és a hazai pályán nyújtott játékunk között. Kritikus a 16 és 21 év közötti időszak, mert ekkoriban nagyon sok játékos abbahagyja a versenyszerű sportot. Erre kellene megoldást találni, és akkor a cservenkai kézilabda még feljebb kerülne a táblázaton.

* Több korosztályos csapat is működik a klubban, tehát a fiatalok érdeklődnek a kézilabda iránt?

— Cservenkán a kézilabdának gazdag hagyománya van, hiszen az egyesületet 71 éve, azaz 1952-ben alapították. Egyszeres jugoszláv bajnokról, kétszeres kupagyőztesről és az 1969/70-es idényben a BEK elődöntőjében szerepelt csapatról beszélünk. A gyerekekkel négy-öt edző dolgozik, tehát az érdeklődés megvan a kézilabda iránt. Nagyon örülök, hogy a környéken Szivácon, Verbászon, Apatinban és Szabadkán is komoly csapatok szerepelnek a különféle rangfokozatokban. A fiatalok között minden bizonnyal tehetségek is vannak, és ha megtalálják a számításukat, akkor még itthon jó játékos válhat belőlük. A kézilabda ma már munka, melyet tisztességesen meg kell fizetni.

* Az alma nem esik messze a fájától, hiszen ifjabb Holpert József szintén kézilabdázik. Több évvel ezelőtt egy Spartacus—Crvenka-mérkőzésen láttam játszani a sétaerdei sportcsarnokban. Hogyan alakult a pályafutása?

— Biztos azt a mérkőzést láttad, amikor szóltam neki, ne játsszon túl jól, mert Szabadkán jártam egyetemre, és a mai napig nagyon sok barátom él a városban. Ha jól emlékszem, a mérkőzést két góllal veszítettük el. Légióskodott Törökországban, majd onnan Magyarországra vezetett az útja, legutóbb az NB I.-ben szereplő Budakalász csapatában játszott. A feleségével Siófokon él, harmincöt éves, úgyhogy még legalább négy-öt év sikeres pályafutás áll előtte. Tagja volt a Mediterrán Játékokon győztes szerb válogatottnak. A lányom, Tijana, kapus volt Bezdánban, majd Cservenkán, nemrég kisfia született, így nála most az anyaság áll az első helyen.

* Hogy telnek Holpert József mindennapjai?

— Cservenkán élek, közel Bezdánhoz, de nincs messze Újvidék, Szabadka, Eszék és Magyarország sem. Gyakran ellátogatok Bezdánba egy jó halpaprikásra vagy kulenra, Újvidékre megnézni az unokám, és Szabadkára a régi barátokhoz, ismerősökhöz is. A világbajnoki arany- és az olimpiai bronzérem után nemzeti nyugdíjat kapok, mely jelentős összeg. Elégedett vagyok. Egykori legjobb tartományi sportolóként nem igazán van beleszólásom a mai kézilabdába sem vajdasági, sem helyi szinten. Talán ez egy picit zavar, de annyira azért nem, mert ha az embernek van pénze, akkor elégedett, még akkor is, ha nincs hatalma.

* Úgy érzi, tudna segíteni a kézilabda fejlődését illetően, hasznos tanácsokkal tudná ellátni az edzőket, játékosokat?

— Magyarországról, Bajától Mohácsig időnként keresnek, és nagyon szívesen segítek az ottani egyesületeknek. Szerbiában is tudnék hasznos tanácsokkal szolgálni a fiatal edzők számára. Hiába van egy edző jól megfizetve, hiába kap jó játékosokat, nem ismerik azokat a húzásokat, csibészséget, amelyekre én a hosszú pályafutásom alatt szert tettem. A játékosokból a megfelelő pillanatban, a legfontosabb mérkőzéseken kell kihozni a lehető legjobb teljesítményt, csakis így lehet belőlük olimpiai, világ- vagy Európa-bajnok és Bajnokok Ligája-győztes. A szerb válogatott, illetve csapatok erre is képesek lennének.